Lázár Péter

Négy. Magas ég

Szakadt az eső. És még hideg is volt. Nem mintha Péter látott volna mostanában bárminemű hőmérőt is, de a bőre határozottan azt mondta, hogy a délutáni hőmérséklet nem sokkal maradt fagypont fölött. És ez nem épp kellemes. Pedig elvileg nemrég még nyár volt, vagy mifene...

A Tizedes egy szakadt, terepszínű takaró alatt a hasán fekve őrködött a kijelölt helyen, és a vizes tájat kémlelte a fák és csúszós sziklák rejtekéből. Tulajdonképpen azt sem értette, miért nem löki le magáról egyszerűen azt a vacakot, hiszen már régen átázott, szóval nemhogy a víztől nem védett, de még nem is melegített. Semmi olyan funkciót nem látott már el, amit az egyszeri katona elvárt volna egy takarótól. Arra viszont, hogy jól elrejtette, nem lehetett volna egy rossz szava sem.

Ha sárga-szőke csapzott haja nem lógott volna ki alóla félig. Nem volt kedve teljesen a fejébe húzni a lucskos plédet, elég hideg volt azon a rohamsisak is, arról nem is beszélve, hogy tartott már épp eléggé a meghűléstől, nehogy még elébe is menjen. Az sem zavarta különösebben, hogy ez az óvatlanság akár a vesztét is okozhatná... De az ítéletidő miatt egy lélek nem sok, annyi sem volt a környéken. Az őrség viszont mégis csak őrség. Az elől nem volt menekvés. Puskáját egy kőre támasztotta, hogy azonnal lőni tudjon, ha úgy hozná a szükség.

Unatkozott. Tudta, hogy nem lenne szabad az eget fürkésznie, de annyira nem történt semmi, hogy képtelen volt koncentrálni. És bár fél szemét igyekezett végig a domboldalon tartani, mégis egyre azon kapta magát, hogy újra meg újra a felhőkre szegeződik a tekintete. Hihetetlenül alacsonyan úsztak. Talán még el is érhette volna őket, ha lett volna kedve kinyújtani a kezét.

Összerándult a hűvösben. Aznap még a szél is fújt. De bármennyire igyekezett is, csak nem sikerült szétkergetnie a vastag felhőréteget, pedig kitartóan süvített reggel óta. Valahol messze távol a szürkeségen túl sárgállott az ég, ott ahol a fénysugarak átjutottak a felhőkön.  Ott biztos nem esik már, és nincs is ilyen hűvös. Eltelt már pár óra azóta, hogy az őrposzton figyelt, de a derült égbolt csak nem érkezett a feje fölé.

A Tizedesnek kedve lett volna a vállára vetni a puskáját, és útnak indulni a fényes ég felé. Talán, ha elég sokáig menne, elérhetné a tiszta eget, és a jobb időt. És talán még a háborút is maga mögött tudná hagyni. A harcoknak meg kell szakadnia ott, ahol felszakadoznak a felhők, csak addig tarhatnak, ahol puskapor és füst színű a táj, ahol lángol a beborult ég, és ez mind véget ér ott, ahol kiderül az idő.

A felhők a hegyek lábainál úsztak el. Így az őrposztokat a megszokottnál lejjebb helyezték most el. Fentebbről nem látnának semmit. Péter ismét felnézett az égre, igaz a napot továbbra sem látta, de jól kifejlődött időérzéke azt súgta, még húsz-huszonöt perc múlva letelik az őrség. Abban is biztos volt, hogy ha belenyúlna a zsebébe, és kivenné a szakadt szíjú kincstári óráját, azon is csak igazolást lelne.

Bár azért egy előnye volt ennek az időnek, hogy most legalább meleg nem volt. Mennyire elégedetlen az ember, nem igaz? Nyáron a meleg miatt szenved, ősszel és télen a hideg miatt panaszkodik. Csak remélni tudta, hogy lesz még egy kis jó idő mielőtt beköszönt az igazi fagy és a tél. Elégedett lenne egy-másfél hét jó idővel, mielőtt beköszönt a tél.

Messze a távolban a síkságon egy vonatot látott elsuhanni. Nem is tudta megállni mosolygás nélkül, amikor eszébe jutottak a vörösre festett tehervagonok – amiken ő maga is sokat utazott –, oldalukon „6 ló" táblával. Aztán a megváltozott körülményekre való tekintettel, valaki előzékenyen minden tábla alá felfestette a „vagy 40 honvéd" feliratot. Honvéd. Azért jó tudni, hogy közülük negyven tesz ki hat gebét. Ennél már csak a „3 ökör vagy 40 honvéd" felirat volt jobb. Igaz ebből volt egy kisebb botrány is, mert az egyik szemfüles honvéd áthúzta az ökör szót, és fényes fekete festékkel „tiszt"-re javította ki. A tettes persze sosem került elő, mert egyetlen bajtárs sem árulta el a huncutot. A tisztek pedig végül kénytelenek voltak lenyelni a tréfát.

Megrázta a fejét, körülnézett, hogy közeledik-e már a váltás. Meg is látta, a sovány, kehes közlegényt, ahogy felé baktatott a fák takarásából. A fújó szélben a kabátja alja csapdosott a lábai körül, sánta madárijesztő benyomását keltve.

Péter feltápászkodott, mégis csak jobb, ha ülve fogadja, és nem a hideg, nedves földön hasalva. Amíg várt, hogy a közlegény odaérjen mellé, rágyújtott. Persze óvatos volt, úgy tartotta, takarva a parazsat, hogy a túloldalon ne vehessék észre a beálló félhomályban. Csak kicsit remegett a kezében. Talán a hidegtől, talán a nikotinhiánytól, talán a fáradtságtól. Nem tudta volna megmondani. Néha elképzelte magát, hogy ilyen lesz majd öregkorában.

Mielőtt viszont igazán ilyen fényév távolságokba repítették volna a gondolatai, mellé toppant a kehes közlegény.

– Úgy látom, már eléggé átfagyott, Uram – szólította meg a Tizedest.

– Épp ideje volt, fiam – vigyorgott rá Péter –, lassan már kezdett hozzágyógyulni a szebbik felem a vizes földhöz.

A közlegény ezen kedélyesen nevetett egyet. Majd kezet nyújtott a Tizedesnek, hogy felsegítse a földről. Péter egy pillanatra elgondolkozott, hogy elfogadja-e a felé nyújtott kezet, nem akarta ugyanis, hogy az erőlködéstől a közlegény ismét köhögni kezdjen. Kettejük közül Péter volt a – jóval – nehezebb. Kellett, hozzá erő, hogy őt bárki felhúzza a földről.

Végül Péter úgy döntött, hogy elfogadja a segítő gesztust. A közlegény soványsága ellenére is, erős és szívós katona volt, hiába nem nézte ki senki belőle. Erősen rászorított a Tizedes kezére, és nem kis erővel talpra húzta, aki persze igyekezett minél kevesebbet ráterhelni a súlyából.

– Kell a takaró? – kérdezte a közlegényt, miközben lerázta magáról.

– Hány liter vizet lehet kifacsarni belőle? – vizslatta a másik.

– Annyira nem sokat, most csak szemerkél – nézett fel vigyorogva az égre Péter.

Ahogy kissé felerősödött a szél, a Tizedes akaratlanul is megborzongott. Kissé megdörzsölte a felkarját, hátha attól kevésbé fázik majd. De nem segített sokat.

– Tudja, mit? Hagyja itt – emelte fel a földről a vizes pokrócót a közlegény –, rejtőzködni jó lesz. És most menjen, melegedjen meg.

– Hol? – fordult vissza felé gúnyosan vigyorogva Péter. – Mintha a táborban bárhol ennél melegebb lenne.

– Az talán nincs – vont vállat a közlegény, miközben mindig borostás állát vakargatta –, de van száraz ruha, és a konyha közelében biztos van tűz is. Menjen, nehogy megfázzon, mert akkor megint minket fog gyötörni a betegségével.

– Hé! – tiltakozott. – Senkit sem gyötörtem a betegségemmel.

– Azután nem, hogy főztünk Önnek levest.

– Ami mókusból volt – fintorgott Péter.

– Addig nem volt vele baja, amíg nem tudta, hogy mi benne a hús. Egyébként is szegény katona azzal főz, amit megfog.

– Ez valóban így van. – Ekkor már ismét vigyorgott.

Menni készült, de a közlegény még utána szólt.

– Van pár szál cigije?

– Még mindig nem tudod beosztani a sajátod? – Fordult vissza felé szemöldökfelvonva Péter. Ennek ellenére kivette a dobozt a zsebéből, és odatartotta a közlegény elé, aki ki is vett belőle pár szálat.

Péter is kivett egyet, majd a gyufát is előásta a zsebéből. Tüzet adott a közlegénynek, és maga is ismét rágyújtott. Úgy volt vele, hogy amíg elszívják azt a szálat van még idejük viccelődni az élet dolgain. És ha csak utána indul vissza, akkor sem késik el sehonnan.