Lázár Péter

Egy. A vörös hajú kislány

Volt egyszer egy kis ország, ahonnan a Tizedes is származott. És volt ebben az országban egy kis város, amiben volt egy nagyra nőtt temető. Ebben a városban élnek gyerekek is, akik nem tudnak sokat a háborúról és a sírokról. Hiszen a gyerekeket – főleg talán a kislányokat – nem nagyon érdeklik a névtelen egyensírok vagy kőfejfák. Legalábbis ez az általános nézet. Csakhogy a kislányok közt akadnak olyanok, akiket nem kötnek le sokáig a babák. És épp emiatt mindig mindenről tudni akarnak, még a régelfeledett sírokról is. Így volt ez három kislánnyal is sok-sok évvel a háború után.

Közülük egy sem volt átlagos. Az egyik szerette a szépen megmunkált sírokat és a rendben tartott temetőket, vonzotta minden, ami hátborzongató. A másik szeretett ez után menni, a harmadik sarkában pedig mindig ott volt valamilyen formájú furcsaság. Teljesen különböztek egymástól, talán csak azért voltak barátnők, mert mások is a sorból kilógónak találták őket, és nem barátkoztak velük.

Az első szőke volt és kék szemű, halk és csendes, ha meg is szólalt néha, szinte csak a barátnői előtt tette. Nagyon pici maradt, mintha elfelejtett volna megnőni a másik kettővel együtt. Ő volt Szőke. A középső nagyon magas volt, és nagyon sovány, fényes hollófekete hajjal, márvány-fehér bőrrel. Ő mindig ment valaki után. Legyen ő Szürke.

De a harmadik volt a legfurcsább mind közül. Arca pirospozsgás, gömbölyded, mintha kicsattanna az élettől és egészségtől. Pedig sokszor volt beteg, ő volt az, akiről állandóan azt hangoztatták, hogy gyenge és sosem lesz erős. De ő eddig mindenkire rácáfolt, mindenből felgyógyult, és egyre erősebbre nőtt. Volt benne valami furcsa tűz. Haja is vörös, mint egy hajnali fényben vöröslő tűzliliom. Ő volt Lili.

Mindhárom kislány tizenkétévesforma lehetett a történet kezdetén. Iskola után majd' mindennap bejártak a temetőbe. Szőke a legdíszesebb sírokat kereste mindig, Szürke csak ment utána, Lili pedig kissé lemaradva követte a másik kettőt. Ő nem szerette a díszes sírokat ls hatalmas családi kriptákat, rossz érzése támadt tőlük. A temetőkért sem rajongott túlzottan, de ha a barátnői ide jártak, hát ő is követte őket.

Az ő táskájában mindig volt egy csomag színes ceruza és pár színes toll, na meg rengeteg rajzlap, hogyha kedvet kap, akár ott, a sírok közt is le tudjon telepedni rajzolni. Hasonlított ebben Szőkére, aki mindenhova fényképezőgéppel járt, és ha úgy tetszett neki, lefotózta a legdíszesebb sírokat. Szürke verseket írt, vagy csak az emlékezetébe véste bele a sírok formáit, sokszor nem pazarolt alkotásaira papírt, de mindig elszavalta őket a másik kettőnek.

A három kislány rendületlenül járt a sírok közt nap-nap után. Soha senki sem zavarta meg őket, még a temetőőr sem foglalkozott velük. Aznap is ugyanúgy lépték át a kaput, mint ahogy mindig is szokták. Szokás szerint Szőke a díszes-hatalmas családi kriptákhoz akart menni. Szürke engedelmesen utána. Neki igazán mindegy volt, ki után megy, szívesen követte volna ő akár Lilit is. De mivel ő mindig le volt maradva, inkább Szőkét választotta.

Lili aznap nem igyekezett utánuk. Unta már a kriptákat, és azok a túldíszített kőremekek sosem ihlették meg. Sokkal jobban szerette a magányos, rokonok nélküli emberek sírjait, amik rengeteg képhez szolgáltattak már ötletet. Ezeket talán azért kedvelte, mert néha még barátnői közt is rettenetesen magányosnak érezte magát. Akkor még nem értette, hogy ők ketten bár hasonlónak tűnnek, teljesen mások. De a magányosok közt, akiknek életéből képzelt és valós jeleneteket rajzolt meg, kevésbé érezte magát egyedül, mint az élők közt.

Lemaradva kullogott Szőke és Szürke után, akik már régen letértek az útról, hogy a taposott ösvényeken haladva rövidítsék le az utat a családi kriptákig. Lili hóna alatt egy rajztömbbel, kezében egy marék színes ceruzával, fájó szívvel nézett el abba az irányba, amelyikbe a betonút vezetett. Nézte a ritkás lugast a távolban és a leghátsó kőfalat, ami a távolság miatt szinte nem is látszott. Majd észrevett pár nagyon lapos sírt, olyanokat, amikre sosem figyelt még fel.