Lázár Péter

Huszonnyolc. Végjáték második felvonás

A kölyök ébredezni kezdett a csendre. Kinyitotta szárazon égő szemét, megpróbált felemelkedni a földről, de feje nehéz volt és zsongott. Nem értette, mi történik vele. Csak lázasan szokott ilyen furcsa érzésekkel és zavartan felébredni. Végül csak sikerült felülnie. Elnézett az árok mindkét irányába. Sehol senki. Nem hallott beszélgetést, ahogy a mindennapi feladatok monoton zajait sem.

Valahol a távolban puskák dörögtek. A senkiföldje felől jött a zaj. Egy pillanat kellett csak hozzá, hogy a szemei a rémülettől hatalmasra táguljanak. A roham! Hát persze, emlékezett a parancsra előző napról. Ahogy arra is, hogy Péter összehívta az embereket, és elmondta nekik, mit várnak tőlük másnap.

Aztán amikor szétszéledtek a katonák, látta a közlegényt elsunnyogni a többiek közül. Követte egy darabig, és látta, ahogy egy félreeső részen az éj leple alatt kimászik az árokból. Azt hitte, gyáva és megfutamodott a csata elől. Gondolta, hogy szólnia kellene erről Péternek, de végül nem tette.

A Kölyök attól tartott, hogy mivel Péter valami érthetetlen okból kedveli a közlegényt, megpróbálná megkeresni. Alaposan végiggondolta, mit tegyen, és arra jutott, az a legjobb, ha hallgat. Ha a közlegény gyáva, akkor csak veszélyt jelentene Péterre másnap, ezért jobb, ha inkább nem találják meg.

De... Hol van mindenki? Mennyi lehet az idő? Mióta tart már a roham? Véget ért már, és azok az erőtlen lövések csak a levezetés? Felnézett az égre, és azt kívánta, bárcsak úgy meg tudná mondani a nap állásából hány óra, ahogy Péter. Ő talán még a hajnal és alkony között sem tudna különbséget tenni, csak a vöröslést látná.

Lelökte a válláról a pokrócot, és feltápászkodott. Kissé bizonytalanul állt a lábán. De az elhatározása szilárd volt. Megkeresni Pétert. Elindult az árokban. Távol volt attól a résztől, ahol ki lehetett jutni a senkiföldjére. Szerencsére tudta, hogy merre kell menni, Péter mellett úgy megismerte a járatokat, mint a tenyerét.

Menet közben elhaladt néhány sebesült mellett, látta az orvost és a szanitéceket is, látott sebesülteket visszamászni az árkok védelmébe. Senki sem törődött vele. Senki sem kérdezte, hova megy. Mindenkinek a legkisebb gondja is nagyobb volt nála. Senki sem szólt rá, vagy jött utána, hogy visszatartsa, mikor kimászott a senkiföldjére.

A robbanások miatti füst még nem ült el, még mindig kavargott a por, így nem lehetett messzire ellátni. De ameddig csak ellátni képes volt, mindenfelé földön fekvő katonákat látott. Valahol a távolban – már amennyire ki tudta venni -, valakik még nyomultak előre. Viszont ebből a távolságból képtelenség volt megmondani, hogy kik.

A Kölyök tudta, összesen két dolgot tehet. Az egyik, hogy elindul előre, és megpróbálja utolérni azokat ott elől. Vagy választ egy tetszőleges irányt, és sorra megnézi, kik fekszenek a földön. De az azt jelentené, hogy feltételezi, Péter megsérült vagy... Nem. Ilyet nem feltételez.
Mégis kompromisszumot kötött magával: elindult, hogy utolérje azokat elől. Közben megnézi azokat, akik mellett elhalad. És ha valakik jönnek esetleg visszafelé... Nem érezte úgy, hogy meg tudna szólalni. Akkor csak alaposan szemügyre veszi őket. Pétert úgyis ezer másik közül felismeri.

Ahogy haladt előre, megkezdőtött a visszavonulás. Megtépázott, fáradt, mozogni alig képes katonák haladtak el mellette. A legtöbbjük nem vetett rá még egy pillantást sem, de néhányan felismerték. Azt is tudták, hogy a Tizedes védence. Azok, akiknek volt még valamennyivel több ereje, mint a társaiknak, megpróbálták karon ragadni, és visszaterelni az árkokba, mondván elől csak mészárlás várja.

De mivel Péter nem volt velük, ezért mindig lerázta magáról a kezüket, vagy ügyes, hajlékony mozdulatokkal kiszabadult a szorításukból. Egyetlen katonának sem volt fontosabb a Kölyök, mint a saját élete. Mivel nem volt hajlandó velük tartani, nem kínlódtak vele, hogy magukkal ráncigálják.