Lázár Péter

Epilógus

Az Őrnagy egy kopott fotelban ült Péter nappalijában. Egészen pontosan annak a Péternek a nappalijában, akiként a Tizedes az utóbbi pár hónapban élt. A feltámadt Péter két lépésre tőle, a könyvespolc és ruhásszekrény előtt állt. Azt nézte, mit szedjen össze a volt tulajdonos dolgai közül. Még mindig nem látta az Őrnagyot, és ez megviselte, ahogy az új élet is, amit kapott.

Péter néha, amikor egyedül volt, magában beszélt. Bárki így írta volna le, de az Őrnagy tudta, hogy hozzá próbál szólni. És mivel ő sem hallotta a barátja gondolatait, hálás volt neki, hogy beszél hozzá. Még úgy is, hogy nem tudott válaszolni neki. Péter beszélt neki többször a lelkiismeretfurdalásról, ami amiatt gyötörte, hogy elfogadta a másik férfi ajándékát.

„Felesleges gyötrődnöd emiatt" mondta ilyenkor neki az Őrnagy, nem zavartatta magát azon, hogy Péter nem hallja. „Te is tudod, hogy csak várt. Létezett és nem élt. Így legalább valami jót tett."

Aznap amikor ketten voltak a nappaliban – Lili kifutott a közeli boltba – Péter elmesélte azt is, hogy mennyire nem tudott megbékélni az új arcával, az új hanggal, ami az új testhez tartozott.

– Félek, hogy egy idő után zavarni kezdi, hogy már én vagyok, tudod... – próbálta megfogalmazni zavaros gondolait Péter.

„Ostobaságokon rágódsz már megint" válaszolt erre az Őrnagy, „Hogy ne lennél ugyanaz? Lili változatlanul ugyanúgy néz rád. Őt nem érdekli, hogy szőke vagy-e vagy barna, amíg vele tudsz lenni."

De persze értette, hogy mennyire nehéz megszokni ezt a rengeteg újdonságot. Már azt, hogy milyen ismét élni, ismét érezni a hideget, meleget, éheséget, fájdalmat. És Péter nem viselte jól. Nehezen szokott vissza a hús és csontok kínjai közé, nehezen tűrte a gyógyulás fájdalmát. De Lili végig ott volt vele, csak akkor hagyta magára, ha feltétlenül szükséges volt.

A harmadik dolog, amire Péter nem érezte képesnek magát, az volt, hogy birtokba vegye a másik Péter otthonát. A legnehezebb az volt, hogy a falakat díszítő képeket – azoknak a fotóit, akiket abban a balesetben a másik elvesztett – leszedje és elpakolja. Méltó tisztelettel akarta megőrizni az emlékeket, amiket csak azért kapott, hogy neki könnyebb dolga legyen itt. 

„Hamarosan elköltözöl" figyelte az Őrnagy Péter tépelődését, „épp ahogy megbeszéltétek Lilivel. Ő is biztos ezt mondta neked. Jó, hogy így döntöttetek. Az is, hogy most már nem én vagyok az, akire támaszkodsz. Ideje volt."

Az Őrnagy is nagyon vágyott rá, hogy Péter néha meghallja. És abban a pillanatban olyan dolog történt, amire nem számítottak. Az Őrnagy el tudott ültetni egy gondolatot Péter fejében.

– Tudod... – Nézett abban a pillanatban a barátja irányába, az Őrnagy pedig egészen biztos volt benne, hogy ez nem a véletlen műve. – Nélküled nem lenne ez az egész.

„Tudom" helyeselt az Őrnagy. „Már csak annyi a dolgod, hogy jól élj vele."

Ha Péter összeszedte a még szükséges dolgokat, hátrahagyják ezt a lakást, hogy végre hivatalosan is megkezdjék közös életüket a fővárosban. Lili próbaideje épp csak lejárt annál a történelmi folyóiratnál, ahol illusztrátorként helyezkedett el. Péter még munkát keresett, és amióta kikerült a korházból, szinte már Lili albérletében lakott.

Ezért pakolt, bár nem volt sok minden, amit magával akart vinni. Viszont mivel igazságtalannak érezte volna, hogy túlad a másik Péter lakásán, ezért abban maradtak, hogy megtartják. Amíg kitalálják, hogy mi legyen vele. Péter összeszedte a másik férfi – az az már a saját – papírjait; a kórházi zárójelentéseket, különböző orvosi véleményeket, amiket egy vaskos mappába rendezett, és még merengett, hogy mit vegyen magával, ami emlékezteti...

A másik Péter történelem tanár volt, és online tartott órákból, korrepetálásból élt. De az itt maradottnak még ki kellett találnia, hogy mihez kezdjen magával a felépülése után. Lili segített elintézni neki az átjelentkezést a fővárosba, segített neki felszámolni a régi Péter életét is. És még azt is el kellett határoznia, mihez kezdjen a másik Péter után maradt személyes – vagy sok esetben személytelen – tárgyakkal.
Gondolataiból éles csattanás rázta fel. Lili visszaért a boltból, a konyhában pakolt valamiket. Péter ijedten lépett kettőt a konyha irányába, de azonnal megnyugtatta Lili ál-mérges hangja.

– Hogy a fene essen ezekbe a serpenyőkbe! Nyugi srácok, jól vagyok, csak lesodortam pár dolgot a falról.

Egyik férfi sem tette szóvá, hogy Lili egyszerre mindkettejükhöz szólt. Az első pillanattól kezdve lelkesen közvetített köztük. Ha esetleg elő is fordult, hogy tehernek érezte ezt, soha nem mondta, vagy mutatta.

Az Őrnagy felnevetett azon, ahogy Péter önmaga megnyugtatására kifújta a levegőt, idegesen barna hajába túrt, és elfintorodott. Az a haj hosszabb volt, mint ahogy ő a saját szőke frizuráját mindig is hordta. De Lili azt mondta neki, hogy azok a hullámos tincsek ennél rövidebben idétlenül néznének ki, úgyhogy ne merje levágatni. Pétert ez is frusztrálta, de mivel hitt a lánynak, beadta a derekát.

„Tudod" mérte végig még egyszer Pétert az új testben az Őrnagy, „azt hiszem értem, miért tűrtek el a nagyok mindent, amit csináltunk. Miért engedték, hogy Lilivel legyünk. Vagyis, hogy te vele légy. Tényleg az a sorsa, hogy segítsen. Elsősorban rajtad. Téged senki más nem tudott volna megmenteni. Örökre itt ragadtál, amikor akkor régen nem mentél vele."

– Én végeztem – lépett be a nappaliba mosolyogva Lili. – Ti kész vagytok?

– Persze. – Péter felvette a dohányzóasztalról a papírokkal teletömött mappát, és a lány elé lépett.

Az Őrnagy is felkelt a fotelból. Mosolyogva mérte végig őket.

– Mi az? – kérdezte tőle Lili.

Eleinte nehéz volt hozzászoknia, hogy ha mind a ketten jelen voltak, akkor mindig kimondja a gondolatait. Az Őrnagy Lilire emelte a pillantását. Majd ismét Péterre siklott a tekintete.

„Azt hiszem, tovább tudok menni" jelentette ki az Őrnagy. „Azt ígértem neki, hogy addig maradok, amíg szüksége van rám. És most végre hazatalált. Add majd át neki... köszönj el a nevemben, kérlek."

Búcsúzóul feléjük intett, majd kisétált a nappaliból. Lili végig követte a tekintetével, míg el nem nyelte alajkát a fény az előszobában.

– Mi az? – Péter sejthetett valamit, mert a nyugtalanságtól megrándult az arca.

– Elköszönt tőlünk – súgta Lili, és érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe.

– Hogyan? Nem mehet el...

Péter az előszobába futott, mintha utolérhetné, és megállíthatná az Őrnagyot. Lili ott volt szorosan a nyomában. Amikor Péter visszafordult felé, mindketten tudták, egyedül vannak abban a rájuk maradt lakásban.