Lázár Péter

Tizenkilenc. Láz

Egy-két nap híján karácsony volt. Lilinek pedig elege mindenből. Belázasodott reggelre. Minden őszi félév végén ez történt, amikor megrohanta a várost a hideg, az egyetemistákat pedig elnyelte a szemeszter vége. Ilyenkor keveset aludtak, és egészségtelenül ettek – annak ellenére is, hogy a szülők igyekeztek ellátni őket szeretetcsomagokkal. És ilyenkor Lili mindig lebetegedett a kimerültség miatt. Az utóbbi pár napban már gyengélkedett, felkelni is alig bírt, még a Galériába sem jutott el. Szerencsére Nyár keresztapja továbbra is készségesen intézett helyette mindent.

A másik két lány, Éj és Nyár már korán reggel elmentek a könyvtárba – végre kibékültek. Lili elmondhatatlanul örült ennek, mert már kezdett az idegeire menni az a torzsalkodás. Az utóbbi időben volt a két lány között egy "kis" mosolyszünet. Éj egyértelműen féltékeny volt a kiállítás miatt, még a galériába sem jött el. Lilinek már jó ideje feltűnt, hogy néznek egymásra barátnői, bár szóvá sosem tette, mert úgy volt vele, csak elmondják neki, ha valami rá is tartozik. Aztán elkezdődtek a kiállítás előkészületei, és Nyár minden szabad idejét Lilivel töltötte. Éj pedig egy időre háttérbe szorult emiatt, mert ő maga nem nagyon tudott mivel hozzájárulni az előkészületekhez. Emellett kétség kívül félre is értette a sok együtt töltött időt.

Aztán Lili betegsége ismét összehozta őket, mert napokig mind a két lány ott tyúkanyóskodott fölötte, amitől ő legszívesebben a világból is kifutott volna – már ha lett volna hozzá ereje. Lili egy ideje győzködte őket, hogy nyugodtan hagyják egyedül, és foglalkozzanak végre egy kicsit magukkal, de könyörgése napokig süket fülekre talált.

Aznap reggelre viszont elege lett a másik kettőnek a hálátlan páciensből – Lili legnagyobb megkönnyebbülésére –, és talán kissé túl készségesek is voltak, amikor végül magára hagyták, hogy nyugodtan lábadozhasson. Megígérték neki, hogy kikölcsönzik a vizsgáihoz és a dolgozataihoz szükséges könyveket. Sőt azt is, hogy enni is hoznak neki, csak addig bírja ki kekszen és teán.

Lili sem tiltakozott nagyon, a láztól annyira kóválygott a feje, hogy csak feküdt az ágyon. Ha a hátán volt, akkor a plafont nézte, ha az oldalán, akkor a padlót borító rusnya kollégiumi szőnyeget. Ebben a lázas tompaságban bár Péter végig ott ült az ágya szélén, Lilinek nem volt ereje beszélgetni vele. Péter mégis önként szórakoztatta.

„Én is voltam egyszer nagyon beteg" vigasztalta a lányt. „Harminckilenc, majdnem negyven fokos lázzal feküdtem napokig, azt sem tudtam, hol vagyok."

„Hogy betegedtél megy ennyire?" fordult felé erőtlenül Lili.

„Olyan nagyon nem volt nehéz megbetegedni" vont vállat a férfi, „azon az éven ronda egy tél volt. Hol szakadt a hó, hol enyhült egy kicsit az idő, és akkor sűrű átláthatatlan jeges-havas eső esett. Az volt a legrosszabb az egészben. Aztán az éjszakai őrségek szélben, esőben, hóban... de utáltam a teleket! Több év háborúsdi és szabadég alatt alvás után fenntartottam magamnak a jogot, hogy ne szeressem a hideget. Mindig is kényes voltam rá, de aztán egyenesen elegem lett belőle."

„Ha te kényes voltál, én mi lettem volna? Nekem elég lett volna egy pár nap is, nem évek" kommentált Lili vigyorogva, „borzalmas lehetett kint aludni. Nekem megfagyott volna a vesém reggelre."

„Megvolt a maga trükkje annak, hogy hogyan kell magad alá gyűrni a kincstári takarót, meg ügyesen úgy helyezkedni a földön, hogy ne hűlj ki reggelre..." magyarázta lelkesen Péter.

„Tudod mit?" vonta fel szemöldökét a lány. „Átfogalmazom, amit az imént mondtam. Nem azon csodálkozom, hogy megfáztál, hanem azon, hogy csak akkor egyszer sikerült."