Lázár Péter

Huszonhárom. Angolkeringő

Lili a januári vizsgaidőszak kezdetén visszament a fővárosba. Nagyon jól érezte magát otthon, de valahogy jobban szeretett a maga ura lenni, és a maga ritmusa szerint élni. Péterre is szabadabban tudott figyelni úgy, hogy nem kellett a szülei és öccse pillantásának kereszttüzében óvatoskodnia. Nem is beszélve arról, mennyire idegennek érezte magát köztük. Különösen akkor, amikor a férfi hosszú órákra, esetleg egy fél napra is visszament a temetőbe meglátogatni az ottani ismerőseit.

Hatalmas megkönnyebbülés volt újra a kollégiumi szobában tölteni az idejét, és készülni a vizsgáira. Nyár – bár a holmijai ott sorakoztak a szobában –, Lili alig látta, mivel minden szabad percét Éjjel töltötte. Ez nem zavarta a lányt semennyire, hiszen sosem volt egyedül, vagy Péter vagy az Őrnagy társaságot nyújtott neki. Arról nem is beszélve, hogy örült barátnői boldogságának. Jó volt Nyárt úgy látni, hogy szinte lebegett a föld felett, és Éjt, hogy végre volt valami, ami inkább az élők világába köti, mint a holtakéba.

„Ugye tudod, hogy neked sem ártana valami hasonló társaság?" beszélt bele merengésébe Péter.

„Engem annyira nem érdekelnek "úgy" a lányok. Sőt ha már itt tartunk, akkor akkor a fiúk sem" felelte gondolkodás nélkül Lili, mégis kissé félre fordult, hogy Péter ne olvashassa le az arcáról azt, hogy egy mégis akadt, aki érdekelte. Egyetlen egy, akiért azóta égették reménytelen érzések, hogy rádöbbent, mi a szerelem.

„Szeretem, amikor szándékosan vagy ilyen nehéz felfogású" zsémbelt a férfi, szerencsére semmit nem vett észre Lili gondolataiból.

„Láttad te azt, hogy mit tesz a szerelem az emberekkel? Láttad te azt a kettőt?" utalt barátnőire kissé talán indulatosabban, mint kellett volna, bármit, csak a saját érzéseivel ne kelljen foglalkoznia. „Olyan édesek együtt, csoda, hogy a fogam nem sajog tőlük..."

Péter sóhajtott egyet. Vagyis imitálta csak azt a lemondó légvételt. Lili pedig akaratlanul is megállapította, hogy mellette aztán tényleg tökélyre fejlesztette ezt.

„Azt neked is be kell vallanod, hogy jól működnek együtt, és bármennyire zavar is téged, jót tesznek egymásnak." Mielőtt tovább beszélt volna, még vetett egy szúrós pillantást a lányra, megakadályozva a tiltakozásban.

Lili végül csöndben maradt, és legalább magának beismerte, hogy egy kicsit igenis rosszul esik neki ez a hatalmas egymásra találás. Nem az, hogy lányok, mint ahogy Nyár annyira félszegen korábban puhatolózni próbált nála, az sosem zavarná, hiszen ki ő, hogy beleszóljon abba, hogy ki kit szerethet, amikor ő eltörölhetetlenül szerelmes a vele szemben ülő kísértetbe. Rég túl volt már azon, hogy ennek az ellenkezőjéről győzködje magát, bár annyi bátorságot sosem tudott összekaparni, hogy Péternek is beismerje. Valami elemi rettegés tartotta vissza ettől. Mintha ez a szerelem tényleg bűn lenne...

„Ne tereld el a szót!" rántotta ki borongós gondolatai közül a lányt. „A lényeg az, hogy nekem mindegy, kik érdekelnek és hogyan. Tőlem lehettek csak barátok, vagy sokkal többek, én csak azt mondom, hogy neked is több időt kellene töltened az élők közt."

Lili erre nem tudott mit felelni. Inkább alaposan körülbástyázta a gondolatait, nehogy Péter megneszelje, mik járnak a fejében. Mert ahhoz, hogy több időt töltsön élő társaságban, az is kellene, hogy a férfi ne legyen annyit körülötte. Ezt pedig képtelen lett volna kimondani, vagy kérni, úgy meg különösen, hogy Péter sem mutatott semmi hajlandóságot rá, hogy kevesebbet legyen vele. Jól voltak így a dolgok, és Lili ezt a beszélgetést elraktározta, mint kötelező és kéretlen jótanácsot, amire egyikük sem tart igényt, mégis ki kell mondani.

Aznap este Lili mégis kimozdult abból a gubóból, amiben az eltelt napokat töltötte. Éj ugyanis felhívta, hogy van aznap estére két koncertjegye, de nem tudja rávenni Nyárt, hogy vele tartson. Lilit bosszantotta kissé, hogy ő csak második opció, és Éj csak azért gondolt rá, mert nem akarta, hogy kárba vesszen a jegy.