Lázár Péter

Harminc. Lázár Péter

"Nemsokára beér a buszom a pályaudvarra. Dolgozol ma? Jöhet egy kávé?" írta Lili Szürkének. Komolyan gondolta, amikor azt mondta régi barátnőjének, hogy legközelebb, amikor hazajön meglátogatni a szüleit, szívesen találkozna vele is ismét. De persze potyára sem szeretett volna betérni a megyei kórházba, ezért a biztonság kedvéért inkább küldött egy üzenetet a lánynak. Rövid időn belül pedig a válasz is megérkezett.

"Persze, kávé bármikor jöhet. De gondot sem akarok okozni neked, hogy csomagokkal kelljen idevergődnöd."

"Nem vergődök, csak egy hátizsákom van." Küldte megnyugtatásképp Lili, amire Szürke így válaszolt:

"Szólj, ha itt vagy, és lemegyek eléd. Aztán ha gondolod, körbe mutatom neked az osztályt, ahol dolgozom."

Erre Lili csak egy felfelé tartott hüvelykujjat küldött. A buszról leszállva a vállára lendítette a hátizsákot, és a kórház melletti gyorsétterem és kávézó felé indult. Gondolta innen a legegyszerűbb kávét vinni, és akkor lötyögtetnie sem nagyon kell. Pár perc múlva már a sorban állt, és mielőtt a baristához került volna, még gyorsan küldött egy üzenetet Szürkének, hogy öt perc és érkezik a kórház főkapuhoz.

„Nem kell velem jönnöd, ha nem akarsz" pillantott oldalra Péterre a lány, miközben a megrendelt két kávét papírtartóban egyensúlyozva a kórház bejárat felé tartott. Hamar észrevette Szürkét a fotocellás ajtó előtt várakozva. Még ebben a nővér egyenruhában sem sem lehetett eltéveszteni.

„Elkísérlek" méregette Péter a másik lányt. „Aztán, ha nagyon hosszúra nyúlna a traccspartitok, akkor lehet, hogy én is ellépek találkozni más ismerőssel."

„Oké, én csak azért mondtam, hogy nem várom el, hogy mellettem unatkozz" próbált viccelni Lili.

„Nem fogok unatkozni. Vagy ha mégis, akkor feltalálom magam. De azért szeretném megnézni, hol hagylak" felelte Péter.

És Lili értette. Nem szerette a kórházakat. Ha lehetett elkerülte őket. Rengeteg lélek tudott ilyen helyeken összezsúfolódni, és nem mindük viszonyult kedvesen az olyanokhoz, mint Lili. Tulajdonkképpen hálás volt, hogy Péter nem akarja magára hagyni, holott azzal is tisztában volt, hogy nem várhatja el az állandó jelenlétét.

– Látom megérkeztél a fontos rakománnyal – köszöntötte mosolyogva Szürke, majd Lili felé nyúlt, hogy elvegye tőle a papírtálcát. – Hadd segítsek.

– Köszi, már kezdett elzsibbadni a kezem. – Lili vigyorogva figyelte, ahogy Szürke kissé megemeli a tálcát, hogy a logó a papírpoharakon szemmagásságba kerüljön. Majd csillogó szemmel szólalt meg ismét:

– Emlékszel még, mennyi zsebpénzt költöttünk el ebben a gyors kajáldában?

– Naná, hogy emlékszem! – A lány érezte, hogy szeme a régi élmények emlékeitől ragyog. – De akkor még nem kávézhattunk.

– Nem, azzal szegtünk szabályt, hogy eszpresszós brownie-t kértünk. Meg azóta már elég nagyok lettünk a rendes kávéhoz is.

– És mondd csak, nem hiányzik neked ez a hely ott fent a nagy fővárosban? – kérdezte huncut mosollyal Szürke, miközben befelé kezdte terelni Lilit.

– Innen inkább a társaság hiányzik, mert ott is vannak ilyen gyorséttermek. Szeretem azokat is, jó ott tanulni. Bőven van hamburger, sült krumpli meg kávé az agymunkához.

– Tényleg, hamburger! Kár, hogy nem jutott előbb eszembe, pedig még pont lenne időm megenni.

– Visszafussunk egyért? – fordult vissza a gyorsétterem felé Lili.