Lázár Péter

Tizenöt. Rendnek kell lenni

Rendnek kell lenni. Lili ezzel tökéletesen tisztában volt. Általában csak a saját portáján nem sikerült alkalmaznia ezt az elvet. Ő inkább a „kreatív rend" híve volt, vagyis a rumlié, ami a maga dolgait illette. A tanszereit és a képeihez használt dolgokat logikus rendben tartotta, bár épp eléggé kaotikusan ahhoz, hogy mások számára követhetetlen legyen.

És rendnek kellett lennie a temetőben is. Félreértés ne essék, Lili ott nem a szó hagyományos értelmében tartott rendet. Általában havonta egyszer – amikor a kollégiumból hazalátogatott a szüleihez és öccséhez – kisétált oda a Tizedes társaságában, hogy együtt nézzék meg, minden rendben van-e. Vagyis, hogy nem bolygatja vagy bolygatta-e meg valaki a hetven éve fenn álló rendet a lelkek között. Szellemidézésekkel, vagy bármi más hétköznapi emberek számára kevésbé emészthető eseményekkel.

Így volt ez azon a hétvégén is. Lili hazautazott, hogy elújságolja, hogy haladnak a kiállítás előkészületei. Illetve szeretett volna pár képet még felvinni magával fővárosba, hogy azok is bekerüljenek a kiállításra kerülő darabok közé. Péter is elkísérte haza, azt mondta, ő is segíteni akar a választásban.

Bár a Tizedes az utóbbi években jóval több időt töltött a lány körül, mint a temetőben, mégis minden egyes alkalommal abszolút lelkesedéssel látogatott vissza a sírok közé. Mert hát mégiscsak ott voltak a legjobb és legrégebbi ismerősei.

Lili az utóbbi napokban aggódott kissé, néha rátört ugyanis az érzés, hogy a temető rendjével valami nem stimmel mostanság. Nem tudta volna megmondani, hogy pontosan mi is aggasztja, csak abban volt biztos, hogy egyáltalán nem nyugodt. Emiatt aztán fel is kerekedtek, Péter nem hagyta volna egyedül menni.

Amikor megérkeztek, úgy tűnt, hogy minden rendben van. Látszólag. Minden teljesen nyugodt volt. Mindenkit megtaláltak, aki a temetőben szokott lenni. Ki-ki ácsorgott valahol, ki-ki bujkált, vagy fel-alá sétálgatott.  Szóval minden ugyanabban a mederben folyt, amelyben folynia kellett. Lili nem is értette, hogy mi nyugtalanította. Mindenesetre azért elhatározták, hogy tesznek egy kört, ahogy egyébként is mindig tenni szoktak.

Így tehát elsétáltak a tábori lelkész és a Tizedes sírja előtt, fél pillanatra megálltak a narancssárgás emlékoszloppal szemben is. Mindezt csupán azért, hogy Lili ismét megállapítsa, hogy még mindig rázza tőle a hideg, viszont az Őrnagy biztosan elemében lenne itt. Bár... egyáltalán miből gondolja, hogy „csak" lenne, és nincs jelen? Erre a gondolatra pár fokot hűlt a lány körül a levegő, és a Tizedes is olyan fintort vágott, amiből Lili számára még az eddigieknél is nyilvánvalóbbá vált, hogy az a bizonyos személy is jelen van.

Aztán folytatták az ellenőrző körutat a lenti kapu felé is. Mikor megérkeztek, Lili némi elkeseredettséggel látta, hogy az ódon kaput még tovább csócsálta a rozsda, és hogy ez ellen továbbra sem tett senki semmit. Odafele és visszafele jövet is elhaladtak az Őrnagy fája mellett és alatt – amire a háború végén felakasztották az árulót. Gondosan ügyelve kihúzódtak az aszfalt szélére, hogy ne lépjenek a földre, ami a testét fedi.

Lili megállt az élénkzöld levelekkel borított ágak alatt, és pár pillanatig felnézett. Mintha eszébe jutott volna pár régi apróság. A Tizedes erre csak fújt egyet, és kicsit lassabban bár, de tovább sétált. Ő jó sok évig nézhette ezt a fát.

Amikor Lili észrevette, hogy lemaradt a férfi mögött, Péter után futott. Valamivel arrébb egy, a „másik" oldalhoz tartozó lámpaoszlop mellett érte utol. A férfi megtorpant, és kissé csodálkozva meredt az oszlop bal oldalán levő, lyukacsosra morzsolódott sírra. Lili kilesett a férfi háta mögül, és ő is észrevette, hogy kit is néz Péter.