Lázár Péter

Hat. A Kölyök

Volt a szakaszban egy Kölyök is. Senki sem tudta róla, hogy került oda. Egyszer csak megjelent és ott maradt, mintha csak valami ott tartaná, de nem volt oda való. Nem tudott lőni, nem állt jól a kezében a puska. De nem is volt katona, hogy lőni tudjon. Csak egy Kölyök volt. Olyan tizenhat, tizenhét éves forma. Mesélték róla, hogy elszökhetett otthonról a fővárosból, de azt senki sem értette, hogy köthetett ki az ország ennyire távol eső, lerombolt végén. Talán egy kamaszos kirohanás után menekült el a szülői háztól, vagy csak keresett valakit, vagy valamit, azért bolyongott a harcmezők és a lövészárkok közt.

Mindenesetre így vagy úgy, ő is a Tizedes szárnyai alá került. A katonák eleinte ferde szemmel, kissé ellenségesen nézték. Kérdezték is, ugyan mi keresni valója van egy Kölyöknek köztük, aki még a saját védelmét szolgáló puskát sem bírja el? Aki kicsi, gyengécske és nagyon sovány. Bőre sápadt, szinte átlátszó, haja világos barna, fényes napsütésben szinte vörös, mint a hajnali lángok. Szeme mikor zöld, mikor barna, nem lehetett volna biztosan megmondani.

A Tizedes kedvelte és védelmezte, mint minden emberét. Eltűrte a furcsaságát is. Másképp volt furcsa, mint a közlegény, akiről egyre kevésbé tudta eldönteni, gyanúsnak tartja-e. A Kölyök irányába viszont nem voltak ilyen ellenérzései. Néha abban nem volt csak biztos, mikor gondolt rá öccseként, és mikor kívánta iszonyodva a pokolba. Azt viszont elismerte, hogy hasznos volt a Kölyök jelenléte, mert kicsi volt, sok helyre befért, ha mondjuk gyógyszert kellett lopni a sebesülteknek, vagy ha az ellenséges táborba kellett besurranni.

A Kölyök novemberben érkezett, a nagy hidegek és a hóviharok kezdetén. Céltalanul bolyongott, amikor rátaláltak, nem is értette senki, miért nem állt tovább innen is egy-két nap elteltével. A szomszédos árkokból hallottak már róla, tudták, sehol sem időzött sokat. Péter mellett mégis ott maradt. Talán elege lett a reménytelen vándorlásból, talán a megfelelő időre várt, hogy haza- vagy továbbindulhasson. Nem tudni. Az is lehet, hogy csupán a háborúból lett elege, és már csak egy helyet keresett, ahol kihúzhatja a végéig.

Nagyon rossz bőrben volt, mikor megérkezett, olyan volt, mint egy halálra rémített kiskutya. Sok borzalmat látott, amiket nem lett volna képes szavakba önteni, rettegő pillantása árulkodott csak róluk. Beszélni sem hallotta szinte soha senki. Talán csak Péter és a kehes közlegény tudott szót váltani vele. Amikor megérkezett a táborba, koszos volt és rongyos. És nagyon éhes, mert nem evett napok óta.

Viaszfehérre fakult a bőre, szinte világított éjszaka az utak mentén. Péternek nem volt szíve sorsára hagyni a Kölyköt, aki miután a szárnyai alá vette, gyorsan, látványosan erősödni kezdett. Bár nem lett kevésbé vékonyka, de arcára visszatért a szín, így már nem festett – a vacak körülmények ellenére sem – annyira pocsékul.

– Tényleg erre a kölyökre akarod pazarolni az értékes készleteinket? – kérdezte a Tizedestől rosszallóan a tábori szakács, amikor észrevette, hogy egy tisztességes adag ételt tesz le a Kölyök elé.

– Ha hasznunkra lesz, nem pazarlás – tiltakozott Péter.
– És hogyan lehetne hasznunkra? – kapcsolódott be akkor a beszélgetésbe a Főhadnagy is, aki addig csak figyelte a történéseket.

Jogában és hatalmában állt volna nyíltan szembe menni a Tizedessel, mégsem tette. Nem akarta mindenki előtt kellemetlen helyzetbe hozni, és általában megbízott a döntéseiben. Így most is tudni akarta, katonájának milyen tervei lehetnek a Kölyökkel.

– Engedelmével, Uram – fordult Péter a Főhadnagy felé –, a gyerek több nyelvet beszél. Méghozzá nagyon jól. Ez még a hasznunkra lehet, ha valahova be kell küldeni hallgatózni. Kicsi és hangtalanul mozog, senki sem veszi majd észre.

– Hallotta már valaha bárki beszélni? – hitetlenkedett szemöldökét ráncolva a Főhadnagy, miközben végigpillantott a jelen levő katonákon, akik legtöbbje sóváran nézte a gyerek előtt gőzölgő ételt.

– Velem beszél – jelentette ki Péter egyszerűen –, de Uram... Ha az étel a probléma... Kaphat az én fejadagomból, és akkor nem veszi el más elől az élelmet.

A szakács rosszallóan csóválta a fejét, ő nem tartotta elégnek a fejadagokat, ezért nem is örült volna neki, ha a katonák önszántukból tovább csökkentik azt. A Kölyök a beszélgetést hallva felnézett a Tizedesre, vizenyős szemében bűntudat remegett. Eltolta maga elől a tányért. Szólni továbbra sem szólt, ahhoz túl sokan voltak körülötte, hogy beszélni merjen. Így a maga néma módján jelezte, hogy ő ugyan nem akarja elenni senki elől az ételt.

– Ne légy ostoba – szólt a Kölyökre Péter –, edd meg, vagy beléd tömöm! – Majd a Főhadnagyhoz fordult. – Nézzen rá, Uram. Ugyan mennyit ehet ez a gyerek? Szerintem észre sem vennénk a különbséget.

A gyerek bátortalanul, továbbra is az őt körülálló katonákat figyelve folytatta az evést. Pillantása minden falat után Péterre vándorolt, mintha csak azt figyelné, meggondolja-e magát. Mikor nem tette, tovább evett. Egy darabig még a Főhadnagy is elnézte a félénk kölyköt. Végül elhatározásra jutott, egy sóhajtás kíséretében szólalt meg:

– Rendben, Tizedes. Ha úgy látod, hogy a hasznunkra lehet, maradjon. De te felelsz érte.

– Természetesen, Uram. Rajta tartom a szemem.

Így került a Kölyök a táborba. Péter pedig tudta, hogy sosem fogja elfelejteni azt a kísértetszerű látványt, ahogy a Kölyök egyszer csak megjelent köztük. Nyári cipőt viselt, szakadt pulóvert, vékony kabátot, a nadrág nagy volt rá, a szára hosszú, szemmel láthatóan nem a sajátját viselte. Valahol útközben kaphatta valaki olyantól, akinek nem volt már rá szüksége. Nem volt se sálja, se sapkája, még egy lyukas, szakadt kesztyűje sem, a kabát gallérral próbálta védeni a füleit, és pulóvere megnyúlt ujjaiba temette sebes kézfejét.

Elég nyomorult látványt nyújtott ahhoz, hogy Péternek megessen rajta a szíve. Szerzett neki katonakabátot, amiben eleinte fázott, mert lötyögött rajta, de a Tizedes belevarrt egy szakadt pokrócot, ami ennél jobb szolgálatot úgysem tehetett volna. Szerzett neki bakancsot, amit papírral tömött ki, hogy jó legyen a lábára, és katonasapkát a fejére. Kesztyűt és sálat a kehes közlegény adott neki.

Kevesen akadtak, akik ne sajnálták volna meg a Kölyköt, akinek vékony karján és lábain vörös, fagyás foltok éktelenkedtek. A gyerek nem mutogatta ezeket, hiszen szégyellte őket, mégis többször látták, amikor a Kölyök valami nehezet cipelt, és zsebre tette a kesztyűit, feltűrte a ruhaujját, mert útban volt neki. A katonák általában nem szóltak egy szót sem, úgy tettek, mintha nem is látták volna. Csak a Tizedesnek szóltak, hogy ügyeljen a gyerekre jobban.

Péter el is vitte a gyereket az orvoshoz, ahol az kapálózva tiltakozott, artikulálatlan hangokat hallatott, és Péterbe kapaszkodott. A férfi csak annyit tudott elérni, hogy legalább a lábujjait megmutassa az orvosnak, mert tudnia kellett, nem fagytak-e el. Szerencsére a Kölyök minden lábujja rendben volt, így az orvos azzal küldte el őket, hogy a Tizedes legközelebb akkor ráncigálja elé a gyereket, ha már nem tud megállni a lábán.

Péter el is határozta, hogy még jobban fog figyelni rá, és amint alkalma adódik, szerez neki még egy pokrócot. Ez azt jelentette, hogy a Kölyök lett a táborban a második leggazdagabb a kehes közlegény után. A Kölyök pedig egy idő után rászokott arra, hogy valamelyiküknek mindig a nyomában járt. Pétert ez általában nem zavarta, a közlegény viszont leginkább megfojtotta volna. Maga sem értette, miért nem tette.

A Tizedes is elmerengett néha, hogy nem lesz ez így jó. Őt is fel tudta bosszantani, ha folyamatosan koslattak a nyomában, a Kölyöktől pedig szinte kettőt lépni sem lehetett. Igaz, morgolódott azon, hogy folyton láb alatt van, de az jobban bosszantotta volna, ha nem vigyázhat rá. A katonák is megszokták a jelenlétét, és a Kölyök lassan az árok kabalája lett.