Árnyvadászok Odaát (Supernatural X Shadowhunters ff.)

𝟐.𝒓é𝒔𝒛 (𝑩𝒓𝒐𝒐𝒌𝒆)

Brooke

Furcsa volt az úgynevezett Intézetbe lépni. Kívülről az emberi szemnek akárcsak egy romos elhagyatott templom, de amint belépsz, feltárul előtted a varázslat és meglátod a bent lévő nyüzsgést. Árnyvadászok mindenhol és jó pár szempár, ami ránk szegeződik. Úgy éreztem, hogy senkinek nem tűnik fel a minket vizslató pillantás áradata, de engem zavart.
Miután Izzy feldobta az ötletet, hogy el kéne mennünk a vadászat után bulizni, kicsit elfajultak a dolgok Avery és Alec között. Mint kiderült a srác meleg. Közbe kellett lépnem, mielőtt elfajultak volna még jobban a dolgok. Eltereltem a témát, hogy kezdjük a vámpír keresését. Valamiért biztos voltam benne, hogy Avery tudja, hogy hol van, mégis ide akart jönni, csak azt nem tudom, hogy miért. Ilyenkor olyan, akár egy vadász kutya. Ha egyszer szagot fogott, akkor nem rejtőzhet el az ellenfele, ő megtalálja.

A digitális kivetítő előtt álltunk és mind meredten bámultuk, hogy mikor jelenik meg rajta a vámpír tartózkodási helye. Egy gyors pillantást vetettem a mellettem álló szőke srácra, aki halványan rám mosolygott. Nem tudom miért, és hogy mi az, de valami furcsa érzés kerít hatalmába, ha a közelemben van. Pedig ez abszurd, mivel egy napja találkoztunk. Az ügy után szerencsére mindennek vége, és soha többet nem futunk össze ezekkel az emberekkel.

- Megvan! - vigyorgott Izzy.

- Tudom. New Jersey, a Ramapo Lake partján egy nyaralóban van. Egy óra autóút - közölte a barátnőm, és akkor tudatosult bennem, hogy tényleg tudta, hol van, mégis idejöttünk.

Ez Clarrynek is feltűnt és szóvá is tette. Egyszerűen irritál maga a jelenléte. Nem kedvelem és tudom, hogy Avery sem. Annyira jó lenne megtépni, ahogy Av is említette, de annak nem most van itt az ideje. Legnagyobb döbbenetemre Alec szakította meg a vitájukat és Averyt magával vitte egy külön helyre. 

- Fél óra múlva indulunk. Addig szedjétek össze magatokat! - szólt, még vissza a srác, majd eltűntek a láthatárról.

- Van fél óránk indulásig. Kíváncsi lennék, mire vagy képes harc közben - nézett rám a szöszi srác.

- Azt hittem már láttad - fontam össze a mellkasom előtt a karomat.

- Gyere, és mutasd meg! - indult el az egyik folyosó felé, én pedig követtem őt.

- Nem akarok ártani neked - sóhajtottam, mivel tisztában voltam vele, hogy ha belelendülök, néha nem tudom kordában tartani az erőm.

- Ne nyafogj már! Csak harcolj! - mondta, miközben belépett egy kétszárnyú ajtón. Azonnal megtorpantam. Egy fegyver szobában voltunk. Kiválasztott egy kardszerű fegyvert, majd felém fordult.

- Mire vársz? - vigyorodott el.

- Én szóltam előre! - vontam vállat, majd egyszerűen a telekinézis képességemmel kitéptem a kezéből a fegyvert és a terem másik végébe repítettem. - Ugye tudod, hogy egy gondolattal darabokra téphetnélek? - mosolyogtam rá ártatlanul.

- Tudom...- lépett hozzám közelebb, én pedig hátráltam. Zavart a közelsége és nem tudtam koncentrálni. - de nem teszed meg. Ahhoz túl aranyos vagy - közölte, de ez engem egy kicsit feldühített. 

- Nem vagyok aranyos - vágtam rá, de a falnak ütköztem, ő pedig szorosan elém lépett. Elakadt a lélegzetem. Nem tudtam miért van rám ilyen hatással, de nem tetszett, mivel elgyengített.

- Vesztettél - rántott elő egy kis kézibalta szerű fegyvert az egyik tartóból, és a nyakamhoz szegezte.

- Te mindig hordasz magadnál egy baltát?- kérdeztem, és kicsit beparáztam, hogy elvágja a torkom.