Árnyvadászok Odaát (Supernatural X Shadowhunters ff.)

𝟏𝟐.𝒓é𝒔𝒛 (𝑨𝒗𝒆𝒓𝒚)

Avery

-Azért, mert szeretlek Avery! Szeretlek, érted? – kiáltott rám Dean, majd miután rám emelte a csalódott szemeit, halkabban fogta a hangját.  Habár, te ezt egyszer sem, soha nem vetted észre.

-Mégis hová mész?

Sam kérdését alig hallhatóan fogtam fel, mivel Dean kijelentésén nem kicsit döbbentem meg. Igaza volt, mind idáig fel sem tűnt, hogy az idősebb Winchester máshogy érezne irántam. Mély levegőt vettem és felnéztem a többiekre. Mind lesúlytva álltak a nappaliban.

-Utána megyek – jelentettem ki és bemérve a férfit, utána mentem.  Éppen az utcán sétált. Különösen az sem érdekelt volna, ha meglátják, csak tudjuk megbeszélni Deannel a dolgokat.

-Merre tartunk? – szegődtem mellé. Ő, mint aki tudta, hogy érkezni fogok, megforgatta a szemeit és egy kocsmára mutatott. -Szuper.

-Menj haza, Avery!

-Addig nem, amíg meg nem beszéltük a dolgokat.

-Nevetséges.

-Valóban – bólintottam, majd betértem utána a kocsmába.

A pulthoz lépve kért két whiskyt. Az egyiket áttolta nekem.

-Kivételesen ihatsz.

Lehúztam a pohár alkoholt és visszatoltam a poharat elé.

-Nem emiatt jöttem, hanem hogy megbeszéljük. Neked jelenleg a visszatért anyukáddal kellene beszélgetni.

-Tud várni. Mellesleg, mit kell ezen megbeszélni? Szeretlek, fogalmam sincs már mióta. Próbáltam együtt lenni másokkal, hogy elfelejtselek. Nem sikerült. Próbáltam nem kimutatni feléd az érzéseimet, hogy ne rontsak ek mindent. Idáig még sikerült is, de aztán megjelent ez az Alec kölyök és felborult minden. Szerelmes lettél és én pedig úgy érzem elveszíthetlek.

-Dean, én nem lettem szerelmes. Történtek köztünk dolgok Aleccel, de nem vagyunk szerelmesek. Ez csak amolyan vágy féleség. Viszont, ha szerelmes lennék sem tudna tőletek elszakítani senki.

-Nem érted. Nem mi veszítenénk el, a család, hanem én. Ha lenne egy kis esélyem is nálad, Alec azt is elbassza nekem.

A zsebéből elővett valamennyi pénzt és a pultra csapva kisétált az épületből. Csendben bocsánatot kértem a pultostól és kisiettem a fiú után.

-Dean, várj már! Ne rohanj el folyton!

-Akkor mondd meg, mit tehetnék! – fordult meg rögtön, ami miatt a mellkasának rohantam. Bamba módon, majdnem elvágódtam, ha a férfi nem ragadja meg a derekamat és húz magához. Jobb kezemet megfogva a mellkasára helyezte.

-Érzed ezt? – utalt a gyors szívverésére. Majdnem benyögtem neki, hogy orvoshoz kellene mennie, mikor lemondóan meg csóválta a fejét. – Amikor a közeledben vagyok, folyton felgyorsul a szívverésem. Ha eszembe jutsz, vagy szóba jön a neved, már akkor is. Senki nem tudja, de mikor a múltkor meghaltál, én éjszakákon keresztül sírtam és apádhoz imátkoztam. Lenyűgöz, hogy mennyire erős lány vagy és hogy képes vagy bármire, de közben féltelek is, hiszen bármi bajod lenne, nem bírnám ki újra. Szeretlek és az a baj, hogy tudom te nem így érzel.

A mondata végén, lefolyt az első könnycseppje. Az arcára téve a kezemet letöröltem onnan. Saját kezével megfogta az enyémet, levette az arcáról, egy apró csókot nyomott rá, majd leengedve elindult vissza a házhoz. Nem akartam zavarni a gondolatait, így hazáig nem szóltam hozzá és csendben kullogtam mögötte. Viszont mikor az ajtóban álltunk mindketten felhoztam a témát, hogy mi lenne, ha elfelejtenénk a mait és ugyanolyan lenne a kapcsolatunk mint eddig.