Árnyvadászok Odaát (Supernatural X Shadowhunters ff.)

𝟒.𝒓é𝒔𝒛 (𝑨𝒗𝒆𝒓𝒚)

Avery

Úgy éreztem szétszakad a fejem, mikor beültem az autóba Alec mellé. Bűntudatom volt, amiért hősködni próbáltunk, mégis elbuktunk. Zavart a tudat, hogy felelőtlenül veszélybe sodortuk a többiek életét, hiába akaratlanul is tettük. Ám ami a legrosszabb volt, hogy a másik oldalon álló félről kiderült, hogy a bátyám. Igaz, nem emlékszem rá, sem arra milyen volt a kapcsolatunk, de tudtam, hogy ő a fivérem. Egy család, egy vér vagyunk. Nem így kellene ennek lennie. Mégis talán én vagyok a hibás, amiért ilyen hatalmas elvárásaim vannak, miközben jó pár évvel ezelőtt legyőztük őt a Winchester fiúkkal.

- Minden rendben? - fordult felém Alec.

- Úgy volt, hogy nem hallunk többet egymásról.

- De nekünk jött az üzenet. Lehet a sors akarta így.

- Ugyan már. Angyal vagyok, nem hiszek a sorsban.

- Jól van, rendben. Akkor mondhatjuk azt is, hogy Brooke direkt Jacenek írt, mert látni akarta.

- Maradjunk a sorsnál - mosolyogtam.

- Mi történt bent, AJ? Ki volt az a fickó?

- Ezt én is akartam kérdezni - szólalt meg hátulról Jace. Mellette Brooke elelaludt, fejét a szőke srác vállára hajtotta, így kénytelen voltam én elmesélni nekik, hogy kivel állunk szemben.

- Ő... Szóval ő volt Michael. A legidősebb arkangyal és az én... fivérem - szorítottam össze a számat. Nem sok választott el attól, hogy elsírjam magam. Nagyon levegőkkel próbáltam szabályozni a szívverésem, ám minél jobban próbálkoztam, annál jobban lettem rosszabbul. Próbálkozásaim ellenére a szívem hevesen kalapált, félő volt, hogy átszakítja a mellkasom, a levegőn pedig fogyott.

-Simon, kérlek, állj félre! -kértem a fiút, aki a vámpír hallása miatt nem kérdezett semmit, hanem rögtön az út szélére húzódott. Szinte feltéptem az ajtót, ahogy kiszálltam a kocsiból, de szükségem volt a friss levegőre. Az út melletti szántóföldre rohantam, messze mindentől. Az erőm vészesen fogyott a levegő csípte a tüdőm, a könnyeim pedig észrevétlenül, mégis megállíthatatlanul folytak. Nem bírtam tovább. Messze az autótól rogytam térdre. Az ereim a lábamtól kezdve felfelé világítani kezdett, mígnem elérte a mellkasomat. Kínomban hatalmasat üvöltöttem, melynek hatására a bennem lévő fény kirobbant. Emlékek sokasága rohamozta meg az elmémet, bebizonyítva, hogy amit eddig hittem magamról, mind hazugság volt. Nem az vagyok, akinek hittem magam. Volt egy életem a mostani előtt is, melyet a testvéreimmel éltem le, mielőtt apám egy gyerek testébe zárva, minden emlék nélkül a földre küldött. Igaz, eddig is tudtam magamról, hogy honnan származom és kik a vérszerinti családom, hála Castielnek, de ezek szerint ő sem tudott mindent rólam. Mindent beterített pár másodpercre a fény, mindaddig, amíg lassan el nem halványult. A levegő hírtelen áramlott be a tüdőmbe és kevésbé éreztem magam gyengének. Mégsem bírtam felállni. Talán az előbbi dolgok hatására, vagy az emlékek okozta érzések miatt, de elterülve a frissen szántott földön nekem kellően tökéletes volt.

Sírtam, sőt zokogtam, mégsem akartam magam mellé senkit, viszont visszakellett mennem a többiekhez, akik még mindig a kocsi mellett álltak meglepődve. Nehezen összeszedtem magam és visszamentem. Már Brooke is ébren volt, így gondolom mindent látott.

- Minden rendben? - kérdezte, miközben a kezét a hátamra simította.

Üveges tekintettel, némán bólintottam egyet, majd beültem az autóba. Senki nem szólt egy szót sem, szó nélkül követtek, hogy folytassuk az utunkat.