Mocskos Elit (Befejezett)

19. fejezet

Azonnal motorra pattantam, és miután a Shakespeare Kert csak nagyjából tizenöt perc séta Louis-ék lakásától, megint ott parkoltam le. A parkolás Manhattanben nem csak drága, de majdnem lehetetlen is. Mindig mindenhol minden foglalt, ez már akkor is így volt, ezért valóságos megváltásnak számított, hogy Louis-ék garázsában bármikor ingyen parkolhattam.

Mivel futólépésben tartottam a megbeszélt találkahely felé, még tizenöt perc se kellett. Louis-t a kert lépcsője melletti szépen faragott fakorlátnak támaszkodva találtam, két hotdogot tartott a kezében.

- Remélem éhes vagy - szólalt meg először ő, és felém nyújtotta azt, amelyiken csak majonéz volt. Egyik este, főzés közben, meséltem neki, hogy nem szeretem a ketchupot, és nagyot dobbant a szívem, hogy megjegyezte. Persze, nyilván én is mindent megjegyeztem vele kapcsolatban, de az más volt. Én titkon egyre jobban rá voltam pörögve, ő ellenben semmit sem sejtett, mégis fontos volt neki, hogy figyeljen rám, és mindent észben tartson. - A kedvedért ma nem kértem rá pirított hagymát.

- Igen? - mosolyogtam, ő pedig azonnal ellökte magát a korláttól, hogy elém lépjen. Olyan finoman, olyan sok érzelemmel csókolt meg, hogy nyelnem kellett egyet. Hirtelen azt is elfelejtettem, hol vagyok, és már csak akkor néztem gyorsan körbe, amikor Louis elindult felfelé a lépcsőkön. - Hova megyünk?

- Van itt egy pavilon a dombtetőn - magyarázta, ahogy egyre feljebb értünk a hosszú lépcsősoron. - Még sosem jártál itt?

- Nem, ez az első - ingattam a fejem, és hamarosan meg is láttam a kőből készült építményt. Már azokban a másodpercekben is felemésztett a kíváncsiság, hogy mégis hogy ment a dolog Omarral, de nem akartam lerohanni Louis-t.

- Ez a kis búvóhely az egyik kedvencem az egész Central Parkban - mondta lágyan, aztán bevettük magunkat a pavilonba.

- Sok srácot hoztál már ide? - sandítottam rá oldalra, aztán le akartam ülni az egyébként valószínűleg jéghideg kőre, de Louis megakadályozott. Levette a hátizsákját, és leterített alánk is egy pokrócot, aztán ahogy leültünk, a lábunkra is tett egyet. Máris sokkal kevésbé fáztam a télen fagyos New Yorkban.

- Nos... Volt rá példa - vallotta be őszintén, és még mosolygott is mellé, nem érezte rosszul magát tőle, ezért valahogy nem is esett rosszul. Van ebben bármi logika? Nem hiszem. De akkor is így volt. Tetszett, hogy azt mondta, persze, nem te vagy az első, de most veled vagyok itt.

Louis-n egy elképesztően elegáns és szexi, vastag szövetkabát volt, meg egy vastag, ránézésre is puha, vajszínű kötött sál. Sapkát nem viselt úgy, mint én, gondolom tartott tőle, hogy mit művelne a tökéletesen beállított hajával. Imádtam a haját.

Majdnem egyszerre haraptunk bele a hotdogjainkba. Finom volt, és nem túl nagy, ezért nem tartott sokáig, amíg elpusztítottuk. Tényleg csak három-négy nagyobb harapás, de közben is őt figyeltem. Valahogy még nem fogtam fel, hogy mi a fenét tettem. Hogy tényleg elé álltam, még ha béna is voltam, elbaszott, és rettegtem, mert fogalmam sem volt, hogy fog reagálni rá.

- Bámulsz - jegyezte meg teli szájjal, amikor az utolsó falatot is megette, és a szalvétával törölgette a kezét. Csak akkor, abban a fényben láttam, hogy megcsillant a fény a körmein. Egész biztos voltam benne, hogy valami drága manikűrös dolgozott rajta. A kezei is szépek voltak.

- Mert gyönyörű vagy - motyogtam teljes zavarban, és amikor hosszú ideig hallgatott, felé pillantottam. Borzasztóan el volt pirulva, és ezt elhinni is nehezemre esett. Biztos voltam benne, hogy naponta hallotta ezt a bókot, ő mégis megcáfolta ezt a gondolatom.

- Még sose bókoltak nekem ennyit - válaszolta, én pedig meglepetten néztem rá. - Mármint... Persze, nyilván, de nem így, nem ilyen őszintén és valóságosan, mint ahogy te teszed mindig.