Mocskos Elit (Befejezett)

29. fejezet

Minden bátorságomat összeszedve lépkedtem be utána a hálószobánkba, mert tudtam, hogy megint elbasztam. Hogy valószínűleg iszonyúan haragszik, és fogalmam sem volt, hogyan nyugtathatnám le. Mégis mit mondhattam volna, amikor a dühe maximálisan indokolt volt? Akkor talán nem így gondoltam, talán egy részem azt érezte, még csak néhány hónap telt el, és Louis lehetett volna megértőbb is, de ez annyira apró részem volt, hogy szinte teljesen elnyomta a bűntudat. Ma már csak a bűntudatot érzem, és a haragot a tizenéves énem iránt, aki valószínűleg azon az estén baszott el mindent.

- Louis? - csuktam be magam mögött az ajtót, és jéghideg verejték lepte el a hátam a látványtól, ami fogadott. Louis az ágy szélén ült, és a telefonját tartotta a kezében, de hallottam, ahogy szipogott egyet, és a hangomra gyorsan az arcát is megtörölte. Nem csupán dühös volt rám, hanem egyértelműen bántottam őt, újra, még ha ezt utána igyekezett is letagadni, és nem mutatta meg nekem a könnyeit. - Én... Nem tudom, mit mondjak.

- Pontosan ez a baj - suttogta azért, hogy ne halljam a hangján, hogy sírt, és legyen egy kis ideje összeszedni magát. Vett néhány mély levegőt, aztán megint megtörölte az arcát a pulóvere ujjával, és csak utána fordult felém. Az ágyon maradt, törökülésbe helyezte magát, úgy nézett fel rám. Meg akart szólalni, de nem hagytam. Elé másztam, és szorosan hozzábújtam. Önző húzás volt tőlem a teste melegét, az ölelését használnom ahhoz, hogy valamifajta vigaszt találjak, de nem tudtam, mi mást tehetnék. Szükségem volt rá, mert egy kibaszott taposóaknára léptem, és tudtam, ha megmozdulok, ha lelépek róla, felrobban és belehalok. - Ne csináld ezt... Kérlek...

- Sajnálom, Lou - motyogtam, ő pedig néhány másodperc múlva szorosabban ölelt magához. El sem akartam hinni, hogy tényleg sikerült. Hogy miután annyira megbántottam, hogy még sírt is miattam, mégis újra a karjaiban lehettem. Érezhettem a törődését. - Sajnálom - mantráztam, miközben az ágyra fektettem őt, és az ujjaim máris utat találtak a pulóvere alá. - Meg sem érdemellek.

- Édesem... - próbálta eltolni magától a kezeimet, de nem sok sikerrel. Erősebben küzdöttem, mint ő. Lehúztam róla a felsőjét, aztán a vastag pizsama nadrágját is, és már csak egy alsóban feküdt előttem az ágyon. A bőre forró volt, és bár ott voltunk Steamboat Springsben, a tél városában, mégis aranybarna volt minden porcikája. Ezt Miami tette vele az ünnepek alatt, elég volt neki néhány óra a napon, hogy ilyen csodásan nézzen ki, és alig tudtam levenni róla a szemem, a kezeim. - Fázom.

- Felmelegítelek - leheltem, ahogy a combjai között ülve lehajoltam, és puha, lassú csókokkal kezdtem beborítani minden porcikáját. A teste reagált rám, de az arca, a tekintete szomorú maradt. Nem ellenkezett tovább, mégis volt valami furcsa, valami drámai abban, ahogy azon az estén egymáshoz értünk. Akkor még nem tudtam, akkor még csak egy kimondatlan, felfoghatatlan aggodalom ült a lelkemen, ma már tudom, hogy Louis annyira szeretett, hogy képtelen volt nemet mondani. Annak ellenére is, hogy tudta, már akkor tudta, mi vár ránk. Hogy mit fog mondani, ha túl vagyunk egymás kényeztetésén. Ő már akkor tudta, hogy ez egy búcsú, amikor én még hittel telve próbáltam összeszedni magam azon a taposóaknán, és bíztam benne, hogy túlélhetem.

Nem feküdtünk le, nem a szó legszorosabb értelmében, azon az estén sem. Valahogy szóba sem jött, a helyzet sem úgy hozta. Csak simogattuk egymást, és talán ez volt az első, hogy olyan lassú szenvedéllyel, csókokkal, ölelkezve, egymást érintve élveztünk el. Nem volt benne éhség vagy kapzsiság, csak mindkettőnk szerelme, és emiatt lett az az este életem legfájdalmasabb szeretkezése.

Amikor már csak feküdtünk egymás karjaiban, még mindig mélyeket sóhajtozva, egyikünk sem szólalt meg. A lámpák mind égtek, fényárba vonva a szobát és minket, de semmi sem volt zavaróbb, mint a csend, ami ránk telepedett. Ez nem kényelmes csend volt, nem olyan, amire azt mondtam, hogy Louis-val még azt is imádom. Inkább vészjósló.