Mocskos Elit (Befejezett)

45. fejezet

Március eleje volt még csak, alig három hete költöztünk össze Zorával, már azt éreztem, hogy sok. Nem ő maga, a francba is, nem az ő hibája volt! De ténylegesen minden reggel mellette kelni, vele reggelizni, aztán hozzá hazaérni, hogy együtt vacsorázzunk, együtt nézzünk tévét, és mellé feküdjek le este, hogy aztán másnap minden kezdődjön elölről. Ezen felül persze minden egyes alkalommal megadni neki, amire vágyik, miközben... Túl sokra vágyott. Teher volt, pedig még házasok se voltunk. Egyértelműen kiütközött, hogy még barátként se szeretem eléggé, mert ugyanakkor Damianóval nem lett volna gond, ha együtt élünk. Tettük is három évig. Nagyon bíztam benne, minden erőmmel azon voltam, hogy javítsak ezen. Hogy megpróbáljam legalább közepesen élvezni, mert éppen arra adtam a fejem, hogy leéljek egy életet Zorával.

- Hahó, nagyon elgondolkodtál - tértem magamhoz Zora hangjára, ahogy egy kötényben mellém sétált. Éppen valami süteményt készített, csak ennyire emlékszem, mert imádott sütni. Hobbi volt, nem házimunka. - Anyukád hív. Furcsa.

- Anya? - csodálkoztam el, ahogy kivettem a kezéből a telefonomat. - Tényleg furcsa.

Zora nem tudott sokat a családomról, csak hogy nem túl jó a kapcsolatunk, és a kötelező körökön kívül, mint szülinapok, ünnepek, nem igazán beszélünk. Ariaval néha, Mateoval és Wyattel már ritkábban, de a szüleimmel tényleg kizárólag sátoros ünnepekkor. Mondjuk ennél több tudnivaló nem is volt, amit megoszthattam volna Zorával a jelenemről. A múltamról meg úgy éreztem, nem kell tudnia.

- Halló?

- Szia, Harry - köszönt anya halkan, én pedig a számat rágva vártam, mit készül mondani. Egyből arra gondoltam, hogy Ariától tudják, mit csinálok, és pénzt akarnak. - Megkaptuk az esküvői meghívódat, és...

- Nem muszáj eljönnötök, ha nem akartok, én csak... - kezdtem egyből, mintha védekeznem kellene anyámmal szemben. Vagy bármivel is bánthatna. - Gondoltam, ha már megnősülök, talán ott akarnátok lenni.

- Szeretnénk, én és a testvéreid mindenképp - mondta, azon viszont meg sem lepődtem, hogy apát nem sorolta oda. - Köszönjük, hogy gondoltál ránk.

- Nem kell megköszönni.

- Igazából, nem csak ezért hívtalak - csuklott el a hangja, amiből már tudtam, hogy itt valami komoly dolog van a háttérben, de még nem sejtettem, mivel fog előállni. Ma már kicsit utálom magam, amiért elsőre azt gondoltam, valami szánalmas kuncsorgásra készül. - Apád kórházban van. Nem vettük észre, mert... Nem panaszkodott, az utolsó pillanatig nem mondott semmit.

- Miről van szó, anya?

- Rákot diagnosztizáltak nála - mondta ki végül, és nyelnem kellett egy nagyot. Erre számítottam legutoljára. Nem hittem, hogy ilyen miatt fog telefonálni hamarosan, teljesen váratlanul ért, hirtelen azt sem tudtam, mit kellene mondanom vagy egyáltalán gondolnom. - Mostanra már mindenhova szétterjedt, a tüdejére, a májára...

- Mit lehet tenni? - kérdeztem vissza, de tudtam, hogy a hangom milyen nagyon érzéketlen. Tulajdonképpen nem is tudtam, mégis mit kellett volna éreznem azokban a pillanatokban. Valószínűleg kétségbeesést, félelmet, és vágyat arra, hogy hazamenjek és velük legyek. Hogy támogassam apámat, de nem éreztem, hogy ezt akarom, még akkor sem, ha egyébként nyilván hatással volt rám a hír.

- Felajánlották, hogy próbálkozhatunk műtétekkel, felkerülhet a transzplantációs listákra, de... - csuklott el anya hangja, én viszont csak a számat rágtam. Vártam, mit mond, hogy mi fog történni apámmal, bár a sok áttéttel, nem éreztem, hogy sok esélyünk van. - Pár hónapnál többet nem jósolnak. Apád pedig nem is szeretne reménykedni... Én... Nem tudom, mit csináljak.