Mocskos Elit (Befejezett)

36. fejezet

Szerettem volna azt mondani, hogy a fájdalom is pont olyan nyomtalanul múlt, mint a zúzódások az arcomon, de nem így volt. A hetek a barátaim nélkül ugyanolyan fájdalmasan teltek, Louis hiánya pedig elevenen falt fel. Látni őt minden nap, miközben nem érinthetem meg, nem ölelhetem magamhoz, még csak hozzá sem szólhatok, felért egy kínzással, de kénytelen voltam elviselni. Tűrni, mert mi mást tehettem volna? Tudom, hogy mindennél igazságtalanabb és undorítóbb húzás volt tőlem, de rimánkodtam azért, hogy legalább abban a pár hónapban ne lássam őt senkivel. Abba egészen biztosan belehaltam volna.

- Hogy vagy? - lépett mellém Zayn az ebédlőben, amikor mindenki sorba állt az ételért. Nem igazán beszélt hozzám, nem is lógtak velem, de Zayn néha váltott velem néhány szót. Ez sem volt kevésbé fájdalmas, mert éreztem a falat, amit magunk közé épített, amin pontosan tudtam, hogy esélyem se lett volna áthatolni. Ennél közelebb többé nem engedett magához.

- Megvagyok - vontam vállat, de ahogy a szemébe néztem... Emlékszem, hogy már ott se volt minden rendben. Tudtam, hogy van valami, de nem gondoltam rá, hogy akkora a baj. Nem akartam belegondolni. Sokkal inkább el voltam foglalva a saját gondjaimmal. - És te?

- Én is - felelte kedvtelenül, ahogy magához vett egy tálcát, és telepakolta kajával. - A héten meg kellene kapnunk a leveleket az egyetemekről.

- Igen, ideje.

- Akkor... Majd találkozunk - intett, miután mindent magához vett, amit enni szeretett volna, és leült a többiek asztalához, ahol már nem voltam szívesen látott vendég. Általában egyedül ettem az ebédlő egyik sarkában megmaradt kisebb asztaloknál. Az egyedüllét nem volt annyira zavaró, a többi diák pillantásai, és Louis-ék hiánya sokkal inkább. Ettől még persze túléltem. Nem is nagyon lett volna más választásom. Mégis mit tehettem volna? Tényleg csak egyre mélyebben magamba zuhanva, de kiüresedtem és így azt hiszem, könnyebb volt az egész. Túlélni a napok múlását.

Bár azon a héten nem, de az azt követőn megkaptam a levelemet is a Harvadtól. Csütörtök este volt, dolgoztam aznap a boltban, és viszonylag későn értem haza, de a családom se volt soha az korán fekvő típus. Még mind ébren voltak. Csak köszöntünk egymásnak, de azóta se igazán beszélgettünk. Azon az ominózus februári estén, amikor megismerhették Louis-t is, bár nem azt az oldalát, amiért mindenki annyira szereti, minden átköltözött ebbe a melankolikus hallgatásba.

- Megjött a levél a Harvardról, bontsd ki - sétált ki anya a nappaliból, be a konyhába, én meg mentem utána. - Fasírtot sütöttem, meg hasábburgonyát, ha éhes vagy. Ott van a hűtőben.

- Köszi - motyogtam, és a vékony boríték után nyúltam az asztalon. Bár a kapcsolatunk anyával is veszélyesen megromlott, azért jól esett, hogy ott állt mellettem, és érdekelte, mi áll a levélben, ezért amint kibontottam, hangosan olvastam fel az első sorokat. - Tisztelt Harry Edward Styles, örömmel értesítjük, hogy a felvételi bizottság a Collegiate Gimnáziumban elért eredményeit figyelembe véve ösztöndíjas helyet kínál önnek matematika, üzleti menedzsment és kommunikáció szakon.

- Gratulálok, Harry! - mondta anyu halkan, egy nem túl vad, de azért őszinte mosollyal az ajkain. - Mikor kell beiratkozni?

- Júniusban, amikor megkapom az érettségim - olvastam ki a szükséges adatokat a levél aljáról. - Június elején küldik ki a papírokat hozzá, meg a könyvlistát is. Azokat viszont meg kell majd vennem, de nem gond. Addigra simán összeszedem rá.

- Milyen napod volt?

- Tűrhető - mondtam kedvtelenül, aztán a levelet magamhoz véve az emelet felé indultam. - Nem vagyok éhes, ettem a melóban, viszont tanulnom kell holnapra.