Mocskos Elit (Befejezett)

30. fejezet

Soha életemben nem sérültem még meg komolyabban azelőtt. Persze volt, hogy elestem biciklivel, vagy futás közben a játszón, volt rá példa, hogy leestem a lépcső néhány fokán, amikor szaladtam lefelé vacsorázni, de még soha nem tört el semmim. Azon a délutánon olyan elszántan vertem a szobám téglafalát, hogy több apróbb csontot is eltörtem a kézfejemben, ezért hat hétig viselnem kellett a gipszet, amit rám tettek. Egészen az ujjaim végétől az alkarom közepéig, és mivel a jobb kezemmel ütöttem, írni sem tudtam abban az időben, vagy motort vezetni, bár azt azért idióta létemre így is megpróbáltam párszor, amikor nagyon szükségem volt rá.

Louis nem hívott többet, nem is írt, Zayn viszont igen, de néhány napig neki se reagáltam semmire. Anyát sikerült meggyőznöm, hogy ne kelljen suliba mennem egy ideig, ő pedig beszélt az iskolaigazgatóval.

DJ Malik

Harry, komolyan mindenki aggódik, csak annyit mondj, hogy jól vagy. Semmit nem tudunk rólatok...

És az a többesszám a mondata végén volt az, ami megragadta a figyelmemet. Azonnal Louis jutott eszembe - nem mintha addig ne rá gondoltam volna minden áldott pillanatban -, és meg is rémültem, hogy ezek szerint Louis sincs iskolában? Ezt próbálta elmondani ezzel?

Rólunk?

DJ Malik

Mi a fasz, Harry???

Napok óta itt baszakodok és aggódok, és erre ennyit sikerül reagálnod???

Bocs, Zayn

Tényleg! Csak nagyon szar időszak. Szakítottunk. Szóval azt mondod, Louis is eltűnt?

DJ Malik

Hát kurvára el, azt hittem együtt vagytok valahol, a tanárok se mondtak semmit. De aztán aggódni kezdtem, mert nem reagáltál. Később Louis-nak is írtam, de ő se reagált semmire. Mi a fasz?

Picsába... azóta se jár suliba?

DJ Malik

Hívlak

- Mesélj, vagy van kedved átjönni? - kérdezte egyből, ahogy felvettem a telefont.

- Nem, megmozdulni sincs kedvem - fordultam az oldalamra az ágyamban, és a nyakamig húztam a takarót. - Nem is nagyon tudom, hogy akarok-e beszélgetni, Zayn.

- Csak mondd el, mi a fene történt! - kérte, és tulajdonképpen ő volt az egyik, aki miatt Louis sírt a szobánkban fent a hegyekben, de amikor ez a düh elárasztott, egyből el is engedtem. Persze, hogy nem az ő hibája volt, csak... Próbáltam mindent és mindenkit hibáztatni magamon kívül is, az egész világot, de hiába. Ezért inkább vettem egy nagy levegőt, és elmeséltem Zaynnek az egész elbaszott történetet, hogy mit tettem Louis-val. Amikor mindennek a végére értem, néhány másodpercig csak hallgattunk. - Ó, baszki... Ez nem hangzik jól. Anyáék úgyis leléptek, Gigi se ér rá, átugrom hozzá, megnézem, mi van vele.

- Felhívsz utána? - kérdeztem egyből, szinte kétségbeesetten. Olyan mértékben sajnáltam saját magamat, és gyászoltam a kapcsolatomat Louis-val, hogy arra nem is gondoltam, ő hogyan élheti meg, hogy talán aggódnom kellene érte. Őt erősnek gondoltam, olyannak, aki épp gyűlöl engem, és ki vagyok én, hogy sokáig szomorkodjon miattam, minden jobb lesz neki ezek után. Az eszembe sem jutott, vajon mennyire szenved.

- Persze.

- Kösz, Zayn.

- Sajnálom, haver - mondta lehangoltan, és a hangjában már nem volt ott az a bizakodás, az az optimizmus, hogy bármi is történt, rendbehozható, mint a beszélgetésünk elején. - Hívlak majd.