Gyilkos képző /Hyunlix ff./

5. rész

              A pengéből, meg abból, ahogy fogta már sejtettem, hogy nem egy kispályással van dolgom, hanem van bőven tapasztalata, viszont az sosem gondoltam volna, hogy Hyunjin már oltotta ki valakinek az életét. Túl fiatal volt még a gyilkossághoz, ezt úgy mondtam, hogy fogalmam sem volt a valós koráról, azonban, ha tippelnem kellett volna egy vagy két év pluszra tettem volna magamhoz képest. Őszintén szólva nem tudtam, hogy mennyire bízhatok a szavában, hiszen simán az arcomba hazudhatott, nem voltam senkije, hogy bármi is visszatartsa. Viszont egy belső hang és a hegei mind azt mondták, hogy nyugodtan higgyem el, mert ez az igazság.

Miután megtisztítottam a bőröm nagyot sóhajtva bedőltem az ágyamba, ami a délutánhoz hasonlóan beszippantott magába, azzal a különbséggel, hogy most az álom a világ minden kincséért sem jött volna a szememre. Feküdtem ott, mint hal a szatyorban, a gerincem valami teljesen rendellenes pozícióba tekeredett, mert folyamatosan kerestem egy kényelmesebb testhelyzetet.

A szoba félhomályában a tekintetem mindig a szürke körvonalú ajtóra tévedt, mintha azt várnám, hogy Hyunjin mikor lép be elmetszeni a torkomat. Ez persze nem történt meg, mindössze a fejemben játszódott le jó néhányszor...

Végtére kimásztam a takaró alól és a kis asztalomtól elrángattam a meglehetősen súlyos széket, majd a támláját a Hyunjin szobájába vezető ajtó kilincse alá peckeltem, hogy elzárjam az utat. Utána már jóval nyugodtabb lélekkel heveredtem vissza a matracra és bár sokáig nem tudtam elaludni, így legalább nem féltem egy esetleges támadótól. Kezek finom rázogatására pattantak ki a szemeim és reflexből letámadtam a fölém hajoló férfit. A karjánál fogva berántottam magam mellé az ágyba, majd a csípőjére ülve a kezeimet a nyaka köré szorítottam.

-E-E-Elengedne, kérem...? - nyöszörögte az alattam fekvő, aki sokkal jobban hasonlított egy mókusra, mint a fekete hajkoronájúra. Mikor erre rájöttem persze azonnal megtízszereztem a köztünk lévő távolságot és kínosan a parketta lapjait kezdtem vizslatni. - Elnézést, nem tudtam, hogy ilyen heves lesz a fiatalember reakciója... - azt hittem a pofám leszakad, amiért magázott.

- Kérem tegezzen, fiatalabb vagyok magánál. - na, erre meg ő vörösödött fülig, pedig tényeket beszéltem. Minhoval lehetett nagyjából egyidős a férfiú, viszont velem volt nagyjából egymagas, az alkatunk is megegyezett, ennek volt köszönhető, hogy olyan könnyen le tudtam teríteni. Látszott rajta, hogy nem az ilyesfajta gyors harcokhoz van szokva, sokkal inkább konditeremi súlyzók emelgetéséhez.

- Én ezt nem tehetem meg... - motyogta zavarában, majd a szolgálati ingje ujját kezdte morzsolgatni. - Én vagyok a személyes inasa, magáznom kell... Önnek meg tegeznie engem! Nem vagyok én valami báró...

- Térden állva könyörgök, hogy tegezz! - kulcsoltam össze jelképesen az ujjaimat. - Nem fura, hogy egy 16 éves kis utcakölyökkel egyszál alsóban udvariaskodsz? - itt hála a jó égnek vége megtört a jég, mert a csávó végig mérté a csaknem teljesen pucér testem, aztán halkan elröhögte magát.

- De. Ha már így rákérdezett...

- Rákérdeztél! - javítottam ki abban a pillanatban. - Lee Felix, Déli-Vörös Banda! - nyújtottam kezet, majd fél másodperccel később realizáltam, hogy már nem az utcán vagyok, ergo nem kell a nevemhez hozzátenni a hovatartozásom.

- Han Jisung. - rázta meg határozottan a karom. - Ööö... Nem vagyok valami nagy bandás... - megint mind a ketten felnevettünk.

- Bocs, megszokás volt. - fél pillanat kellett hozzá, hogy rájöjjek, ebből nem derül ki kicsit se, hogy miért is kérek éppen elnézést. – Mármint, hogy így rád ugrottam, azt hittem valaki más vagy...