Gyilkos képző /Hyunlix ff./

10. rész

Hyunjin ugyanúgy a tekintetemet kereste, mikor visszaértünk a tanterembe, ahogy én kerestem az övét, bár ő valamivel kétségbeesettebbnek tűnt. Hát persze, őt Mr. Kim valószínűleg 30 percig bomlasztotta ugyanazzal a kérdéssel. Ez a tény majdnem mosolyt csalt az arcomra, hisz valamiben megint jobb vagyok annál az idiótánál, de nem hagyhattam, hogy az érzelmeim ilyen könnyen meglátszanak az arcomon, ezért inkább én afféle szomorkodó kifejezést öltöttem, mintha én is porig lettem volna alázva. Pedig a melegítő nadrágom zsebében ott lapult a kincset érő papiros, sőt most már a dosszié titkáról is tudtam.

-Mr. Bang szeretne veletek pár szót váltani! – rázogatta össze a lapjainkat a szemüveges. – Minho örömmel odakísér benneteket, én pedig vacsoránál közlöm veletek a tesztek eredményét. – a vacsora említésére illetlenül hangosan korgott a gyomrom. Igaz, mindössze 4 órája ettünk utoljára, azonban rendesen megéheztem ebben a temérdek trükközésben és gondolkodásban. Aztán ki tudja mikor lesz ez a bizonyos vacsora, ezeket a lapokat kijavítani nem 2 perc, plusz fogalmazást is kellett írnunk, amit ugye át kell olvasni meg minden. Valószínűleg órák múlva látjuk újra Mr. Kim ikonikus szemüvegét, addig pedig 3-szor éhen halok.

Bang Chan egy tágas szalonban várt ránk. Mondjuk lassan fel kéne hagynom azzal, hogy mindent nagynak és óriásinak nevezek, mert ebben a házban ez a minimum, s ennél csak nagyobb lesz. A férfi biccentett Minhonak, hogy távozhat, majd a vele szemben elhelyezkedő keskeny pamlag felé intett jelezve, hogy foglaljunk helyet.

Feltehetőleg ez volt a legapróbb bútordarab, ami a maffia tulajdonát képezte, mert leülve a combom akaratlanul is Hyunjinéhoz simult, ami alapból feszültséget eredményezett köztünk. Észrevétlenül, de folyamatosan próbáltunk többet megszerezni a másik privát szférájából, amíg már a térdeink nem remegtek egymásnak feszülve. Mr. Bang csak mosolygott a gyerekes kakaskodásunkon, mintha olyan szórakoztató lenne, hogy egy kanál vízben képesek lennénk megfojtani egymást.

-Ha kényelmesen vagytok el is kezdeném: a mai nap a felmérésről szólt, így talán evidens, hogy megkapjátok a feladatot, mely végig fogja kísérni az egész itt tartózkodásotokat. – előre dőlve felvontam a kezem, s Hyunjin sem akart lemaradni, szóval már a vállaink is ezt a néma csatát – vagy lehet már háborút – vívták.

Milyen feladatra gondolhat, amit folyamatosan csinálnunk kell? Tanulnunk? De hisz ez egyértelmű, most írtuk meg a tesztet. Természetesnek vettem, hogy itt nem fog ez a szál véget érni. Minden reggel 10 fekvő? Arra ott van Changbin, aki, ha jól tippelek sokkal keményebb edzésnek fog minket alávetni.

Szóval halvány elképzelésem sem volt mire gondolhatott a főnök, amíg nem tapsolt egyet. A hanghatásra kinyílt a mögötte lévő ajtó, aztán 2 megszeppent alkalmazott lépett be rajta és olyan dolgot fogtak a kezükbe, amire végképp nem számítottam.

-Kisállatok? – hördültünk fel meglepetésünkben teljesen egyszerre Hyunjinnel. – Én mondtam előbb! – itt is teljesen összhangban háborodtunk fel, amin Mr. Bang magában kuncogott.

Még egy utolsó gyilkos pillantást vetettem a fekete hajú fiúra, majd szemügyre vettem a jövevényeket. A bal oldali 40 körüli férfi egy izgága kutyakölyköt tartott a karjaiban, igen nagy nehézségek árán, mert a kis vakarcs mindenáron szabadulni akart. A fajtáját nem tudtam volna megmondani, de azt biztosra vettem, hogy egy kistestű állatról volt szó.

A másik férfi jóval nyugodtabb lehetett, ugyanis az ő gondjaira egy szunyókáló kiscica volt bízva, amit még a kutya csaholása sem riasztott fel édes álmából.

-Kérem – intett az alkalmazottaknak Bang Chan, mire azok lehajtott fejjel hozzánk léptek, hogy a macska az én, míg a kutyus Hyunjin ölébe kerüljön. Utóbbinak azonnal az állat után kellett kapnia, mert a kölyök szabadságot szagolva egyből szökni próbált. A kis cirmos nem volt ilyen élénk: hangyányit megmozgatta a vállait, hogy kényelmesebben tudjon összegömbölyödni, majd aludt is tovább.

Annyira lekötött a kis csöppség csodálása, hogy fel sem tűnt, hogy ismét hárman maradtunk, csak, amikor Mr. Bang újra meg nem szólalt. – A feladatotok egyszerű: gondoskodnotok kell az állatokról, vihetitek őket bárhova magatokkal, de kalamajkát nem keverhetnek, mert minden, amit tesznek a ti felelősségetek. Kellő mennyiségű tápot a konyhán tudtok kérni, ahol Changbinnel már jártatok, igaz? – szinkronban bólintottunk. – Remek – csapta össze a tenyerét a férfi. – Akkor azt hiszem itt végeztünk is! Minho a folyosón vár benneteket, vacsora pedig 8-kor esedékes!

A szobámba visszaérve -, ahova egyébként Minho vezetett minket, mert az épület azon szárnyából megőszültem volna, mire visszatalálok egyedül – realizáltam, hogy még bő másfél órám van, amíg célba kéne vennem az ebédlőt. És teljesen tanácstalan voltam, hogy mivel kössem le magam és a cicus is nagyban aludt az ágyamon, ahol kis fekhelyet alakítottam ki neki.

Karjaimat széttárva forogtam a szoba közepén, amíg neki nem ütköztem a könyvespolcnak, ami lekötött nagyjából úgy 5 percre egyrészt, mert maximum 10 könyvet foglalt magába, másrészt, mert azok mind unalmas klasszikusok voltak, amik fölött előbb alszom el, minthogy felfogjam mire is gondolhatott évszázadokkal ezelőtt a szerző. A maradék olvasnivaló a helyiségben pedig a zsebemet égető (ön)életrajz volt, melyet tanulmányozva dőltem el az ágyon.

-Lee Yongbok született... - formálták a szavakat az ajkaim hangtalanul. Azt játszottam, hogy minden mondatot szó szerint kell megjegyeznem és magamtól visszamondanom, különben nem mehetek tovább.

Már végeztem is az elő oldallal, amikor hirtelen fél métert ugrottam ijedtemben, ugyanis valami gyanúsan meleg ért váratlanul a lábamhoz, amit nem tudtam hova tenni. Pár másodperccel később persze rá kellett jönnöm, hogy vaklárma volt és se Hyunjin, se senki más nem a bokámhoz dörgölőzve próbál galád módon legyilkolni, hanem egyszerűen a cica végre valahára felébredt, s most társaságot keresve éppen engem talált meg.

A szememet forgatva sóhajtottam egyet magam elé. Nem tesz nekem jót az itt eltöltött idő, túlságosan paranoiás lettem. Szinte már a saját árnyékomtól is képes vagyok összecsinálni magam... Mindenesetre most nem volt mitől tartanom, hiszen csak én meg az apróság voltunk, senki más.

Szóval a kezembe véve szemügyre vettem a csöppséget, aki tagadhatatlanul bájos volt. Szürke bundáját sötétebb cirmok tarkították és elmondhatatlanul puha volt, míg álmatag szemei sötéten csillogtak.

-Na, mondd mi újság? – gügyögtem neki, miközben a magasba emeletem. Nem meglepő módon nem válaszolt, azonban ez engem egy másodpercig sem zavart, ugyanolyan fesztelenül társalogtam vele, mintha egy normális ember lenne. – Kéne neked valami név... - gördültem az oldalamra, mert a cicu eddig a hátamon fekve hallgatta az élettörténetemet. – Hm... - morfondíroztam jó kisállat nevek után kutatva, amíg be nem villant valami. – Legyél mondjuk Sam! Hm, mit szólsz? – cirógattam meg Sam kobakját.

-Nehogy Samnek nevezd el azt a kis dögöt! – ilyen lendülettel még sosem pördültem meg a tengelyem körül, hogy farkasszemet nézhessek a szobámba behatoló Hyunjinnel.