Gyilkos képző /Hyunlix ff./

9. rész

-Hogy ki vagyok? – ráncoltam összezavarodva a homlokom. Arra számítottam, hogy itt majd szóban kell számot adnom a tudásomról, de hogy ki vagyok? Azt hittem már annak is utána néztek, hogy mikor vettem utoljára levegőt, elvégre ők a maffia, ők csinálnak ilyen dolgokat.

-Igen, elolvastam az aktádat, de azok csak számok és betűk – Mr. Kim szinte olvasott a gondolataimban, ahogy ott terpeszkedett hátra dőlve a fotelban. – Engem viszont nem azok az unalmas adatok érdekelnek, amit valamelyik beszerző összegyűjtött rólad, hanem a lelked. Hogy milyen vagy igazából, mert ne legyünk nevetségesek: mindketten pontosan tudjuk, hogy mióta beléptél ebbe a házba egy szerepet játszol, s egy szerep lehet hűséges, hűséges lesz-e az ember, aki mögötte rejtőzködik? – a szám tátva maradt és lélekjelenlétem sem volt, hogy legalább a kezemet elé tegyem. Ez a fickó egy kibaszott zseni. Már elnézést a kifejezésért. Igaz, olyanokat mondott, amire bárki rájöhetett volna, de ahogy a szavak elhagyták a száját kaptak egyfajta mögöttes jelentést, valamit, ami Kim Seungmint a normális emberek fölé emelte.

Egészen kis ideig gondolkoztam, aztán válaszoltam. – Lee Felix vagyok, a Déli-Vörös Bandából! – saját elmondásom alapján frappánsan vágtam ki magam a szituációból, ennek ellenére Mr. Kim csak mosoly nélkül felnevetett.

-Jól jegyezd meg Felix: most nem az a srác vagy, aki két napja voltál és nem is az, aki holnap leszel, szóval megkérdezem újra: Ki vagy te? – éreztem, hogy a torkom elszorul. Már tényleg semmit nem tudtam mondani, hiszen tud rólam mindent és a bandán kívül egy senki vagyok. Egy szürke arc és név a sikátorok félhomályában.

-Lee... - kezdtem bele újra, viszont hamar be is csuktam a szám, ahogy a szemüveges felvont szemöldökkel oldalra döntötte a fejét. Nem a nevemre volt kíváncsi. Egy pillanatra úgy éreztem, mintha én is belelátnék az ő gondolataiba. A név mindössze pár értéktelen szó, hogy megkülönböztessen a fajtársainktól, akiktől valójában alig különbözünk. A DNS-ünk is majdhogynem teljesen megegyezik és a jellemünk sem tér el sokban: ugyanúgy nevetünk, sírunk és idegeskedünk, tehát teljességgel felesleges mit mondott anyám a nővérnek miután megszülettem. – Nem vagyok – néztem mélyen Mr. Kim szemébe. – Nem vagyok senki.

-Nagyon jó – most először találkozásunk óta, mintha valami emberi érzelem költözött volna a férfi arcára. Valami valódi. Nem mosolygott, azt azért szögezzük le, de a szája széle talán egy tizedmásodpercre felfelé rándult. Legalábbis én így láttam. – Nem szabad elfelejtened, hogy már nem vagy a Banda része, magad mögött kell hagynod a múltat és elfelejtened mindazt, ami korábban voltál. - időm sem volt reagálni, mert máris szegezte nekem a következő kérdést. – Mit akarsz?

-Úgy az életben vagy ebben a másodpercben?

-Mit akarsz?

„Szóval nem fog ennyit sem segíteni" idegességemben visszatértem jóöreg szokásomhoz: a szám harapdálásához, amit a férfi egy megrovó tekintettel jutalmazott. Gondolom egy ilyen luxus házban még szorongani sem illik, nemhogy ilyen formában kimutatni.

-Túl akarok élni. – mondtam végül bátortalanul. – Meg akarom mutatni, hogy okkal maradtam életben és hogy jogom van itt lenni. – ismét egy biccentést kaptam.

-Kinek akarsz bizonyítani?

-A logikus válasz az lenne, hogy maguknak: Önnek meg Mr. Bangnak, de szerintem sokkal nagyobb részben saját magamnak. – azonnal megbántam a pillanatnyi őszinteségem. Azt kellett volna mondanom, hogy mindenben gondolkozás nélkül engedelmeskedek nekik és nekik, csakis nekik akarom megmutatni, hogy érdemes vagyok a feladatra.

„Magamnak akarok bizonyítani..." – eszednél vagy Felix? Alig pár perce közölted vele, hogy nem vagy senki, egy senkinek pedig nem lehet bizonyítani semmit. Legszívesebben telierőből felpofoztam volna magam a balgaságomért, de Mr. Kimre való tekintettel nem folyamodhattam ilyen szélsőséges eszközök, ezért csak a körmeimet mélyesztettem a tenyeremben az asztallap biztonságos takarása alatt.

A férfi nem szólt, az arca sem árult el semmit a véleményéből, helyette viszont az íróasztal egyik fiókjába túrt, aztán egy méretes dossziét tett elém. Mielőtt kinyitotta volna a szemüvege pereme fölött egy rövid időre felvette velem a szemkontaktust. – Erről senkinek nem beszélhetsz.

A mappa nyomtatott papírokat rejtett. Adatlapok, képek, tervrajzok, sőt még apró betűkkel teleírt oldalak is. Annak ellenére, hogy nem fogtam fel egy apró részletét sem az elém tárt információ tengernek biztosra vettem, hogy ez itt elképesztően fontos.

-Ez a tied. Holnapra jegyezz meg róla mindent, ha van kérdésed vele kapcsolatban most tedd fel. – tett elém a dosszié méretéhez képest vékonyka kupacot – lehetett maximum 3 oldal. A fotelba dőlve várta, amíg elolvasom az egészet elejétől a végéig. Lényegében egy tinédzser árva fiú élete volt részletekbe menően elmesélve, hogy miként hunytak el a szülei egy autóbalesetben, aztán hogyan keringett a legkülönbözőbb nevelőotthonok között, ott miket csinált, kik voltak a barátai (ezekhez képek is voltak csatolva számomra ismeretlen emberekről).

-T-Tanuljam meg? Minek? Egyáltalán ki ez a... - homlokráncolva a papírra lestem, hogy biztos legyek a névben. – Ez a Lee... Yongbok...?

Visszagondolva lehet nem kellett volna ennyire nyíltan kifejezni a zavarodottságomat és időt hagyni magamnak, hogy saját kútfőből jöjjek rá az összefüggésekre, de volt az a kiállhatatlan tulajdonságom, hogy ami a szívemen az a számon is. Rengetegen mondák, hogy be kéne fejeznem ezt a kíméletlen őszinteséget és a gondolataim folyamatos kihangosítását, de egyszerűen mire végig gondoltam, hogy ezt most bizony magamban kéne tartanom már régen kimondtam.

-Ettől a perctől kezdve nem Felix vagy, nem is senki, hanem Lee Yongbok és az ott, amit a kezedben tartasz a múltad. Te is kitalálhatsz hozzá részleteket, de a változtatásokat mindenképp közöld!

Az állam a padlót súrolta, hirtelen nem is tudtam hogy kéne reagálnom arra, hogy éppen odavágtak elém egy teljesen új életet, anélkül, hogy bármi beleszólásom lett volna. Nem tudtam elképzelni, hogy egy életen keresztül valaki más leszek, bár Yongbok tulajdonságai nem voltak leírva a jelleme érezhetően eltért az enyémtől néhány téren, ami nem tetszett.

Soha nem szerettem kifejezetten magam, tisztában voltam a hibáimmal, de más sem akartam lenni, mert főleg a külsőm zavart: nem elég magas, nem elég erős, nem elég vékony. A személyiségem nagyjából rendben volt és Mr. Kimék éppen ezen akartak változtatni, hogy egy visszahúzódó, illemtudó, csendes valaki legyek.

Kis változtatásokat még elviseltem volna: ne mosolyogjak annyit vagy beszéljek választékosan, de itt az volt leírva feketén-fehéren, hogy soha egyetlen balhéba sem keveredtem nyomorúságos életem során. Én. Én, aki a Déli-Vörös Banda besurranója voltam. Én, aki napi szinten menekült magánterületeken és tetőkön át a rendőrök elől. Egy aprócska verekedés sem? Nevetséges.

-Úgy látom lejárt az idő – tűntetett minden dokumentumot egy szempillantás alatt a férfi, kivéve az általam szorongatott lapokat. – Azt tanácsolnám, hogy azt valahova rejtsd el – intett a szemüveges a lapok felé. – Ne beszélj róla senkinek, az alkalmazottakban nem bízhatsz, rendszeresen jelentenek nekünk, Hyunjin meg nem jutott el erre a szintre. – bólintottam és összehajtogatva a melegítőm zsebébe rejtettem az újdonsült életem. Szóval erre fel volt olyan megtört Hyunjin, amikor visszatért. Vajon melyik kérdés jelentett neki ekkora kihívást?

-Nem lettünk kifejezetten puszipajtások... - motyogtam magam elé arra a gondolatra, hogy majd pont a másik fiúval beszélek át mindent, ami Mr. Kim irodájában történt.

-Helyes – fúrta a tekintetét az enyémbe a férfi halálos komolysággal. – Végzetes lenne mindenki számára, ha mélyebb kapcsolat alakulna ki közöttetek.

Nagyot nyeltem.

„Mennyire mély?"