Gyilkos képző /Hyunlix ff./

16. rész

Abban a pillanatban minden megállt egy másodpercre. A zajok, az emberek és a szívem is. Hirtelen nem zuhantam, hanem lebegtem valahol félúton a biztos halál és a tető között. Bámultam a csillagos eget, ahogy csak olyan ember tudja nézni azokat a ki-ki hunyó napokat, aki tudja, hogy már nem éli meg a holnapot.

Sorra villantak be az arcok a szemem előtt. A bandabeli srácok egyesével, rendezetlen sorrendben – halványan elmosolyodtam. Már biztosan nem megyek haza hozzájuk, de a szívemben mindig ott lesznek, ahogy kócosan betántorognak a konyhába vagy egy üveg sör mellett nevetnek.

Aztán váratlanul még egy, utolsó kép villant be. Hyunjin. Sőt nem is egy. Hyunjin, ahogy ezsik, fut, lő. A tekintete a tükörben, miközben kést fogott a nyakamhoz, vagy amikor becsúsztatta a kezét az arcom alá. A felsőteste, a hegei, az idióta mosolya és a még idiótább könnyei. Az a szerencsétlen ölelése, amit még legalább egyszer érezni akarok.

„Te nyavalyás!" gondoltam és újra fellángolt bennem az élni akarás, s ezzel egyszerre az idő is újra visszatért az eredeti kerékvágásba. Vaktában kinyújtottam a karom imádkozva, hogy valamit elkaphassak vele mielőtt véres keringőt járok a betonnal alattam. Szerencsém volt. Valahol a hatodik környékén nyitva volt egy ablak és sikerült megragadnom a peremet, ám egy kificamodott bal csuklóval fizettem az életemért.

A rántás, amivel lefékeztem a szabadesésből végighullámzott az egész testemen olyan fájdalommal kísérve, hogy muszáj volt felkiáltanom. Mintha valaki egyszerre nehezedett volna minden ízületemre, hogy összeroppantsa őket.

-Élsz – suttogtam magam elé, mikor már két kézzel kapaszkodva himbálóztam a mélység fölött. – Életben vagy – hirtelenjében leküzdhetetlen vágyat éreztem arra, hogy hangosan felnevessek, mert az adrenalin löket teljesen megrészegített. Életben voltam, éreztem a közelgő eső illatát, a hajamba belekapott a szél, az ujjaim stabilan fonódtak az ablakpárkány köré. Szerintem még sosem éltem ennyire.

Halkan nyögtem, ahogy felhúztam magam annyira, hogy rá tudjak ülni az ablak keretére és egyenlíthessem a csapongó légzésemet. A vér még mindig, mintha versenyt futott volna az ereimben, azonban nem engedhettem meg magamnak a szétesést, melynek nagyon is a határára kerültem most, hogy biztonságban voltam.

A kezemet a mellkasomra szorítva lélegeztem mélyeket, miközben feltérképeztem, hogy hova is érkeztem. Az ötödik emeleten voltam, ahol még soha nem jártam eltekintve attól, amikor iderángattak, s a szoba ahová szó szerint bezuhantam valamiféle raktárnak tűnt, de mindenen centikben állt a por, szóval nem hiszem, hogy sokszor jártak erre. Mindenesetre megjegyeztem, mert rejtekhelynek pont megfelelő egy ilyen helység, amit szinte már el is feledtek.

A fal melletti polcokon ruhák, fegyverek és töltények sorakoztak többnyire, de volt ott egy plüssmaci is, ami a kísérteties félhomályban nem kicsit hozta rám a frászt azokkal a semmibe bámuló üvegszemeivel. Óvatosan letöröltem a port az egyik szimpatikusnak tűnő pisztolyról, majd a Changbintól tanultakat alkalmazva minden alkatrészét megvizsgáltam, s örömmel realizáltam, hogy a fegyver makulátlan állapotban volt. Nem is értettem, miért áll itt használat helyett, de minden esetre nekem most nagyon is jól jött. Nem haboztam, azonnal a nadrágom hátsó részébe csúsztattam a pisztolyt. Hideg libabőr futott végig a gerincemen, amint a hűvös fém a testemhez ért. Egyszerre iszonyodtam tőle és nyugtatott meg az újdonsült társam.

Lépéselőnyben voltam, s már nem csak Hyunjin előtt jártam, hanem Mr, kimet és Bang Chant is leelőztem, mert ők még csak nem is sejthették, hogy ilyen egyszerűen jutok majd fegyverhez, ami nem kés vagy valami nyomi penge, sőt mi több most már kezelni is tudtam. Az edzések jót tettek már nemhogy eltaláltam a céltáblát, hanem egyre több golyó tévedt oda, ahová céloztam. Most már nem csak simán veszélyes voltam, hanem egyenesen halálos.

Az ajtóval már nem volt ilyen szerencsém. Zárva volt. Meg sem próbáltam rángatni, azzal csak felvernék valakit, bár ahogy tippeltem a hálószobák a felsőbb emeleteken voltak, de ki hagyná őrök nélkül éjszakára a főhadi szállást?

Apropó, ezentúl sokkal óvatosabbnak kell lennem, mert ha van őr, az biztosan meghallotta a kiáltásomat, s ha perceken belül állig felfegyverzett emberek lepik el az épületet, akkor nagyon nagy bajban leszek. Mr. Kimék helyében a kis titkaikat ellenőrizném először, azaz Hyunjin meg magamat, én pedig egyértelműen nem tartózkodtam ott, ahol hagytak. A fülemet percekig az ajtólapra tapasztottam, majd lélegzet visszafojtva vártam akár egy ici-pici neszre is, ami hála Istennek nem érkezett.

Így valamivel nyugodtabb szívvel álltam neki valami tű után kutatni, ugyanis egyelőre nem éreztem elé erőt a karomban, hogy megpróbálkozzak az emeletek kívülrőli megmászásával. A tüdőm lassan megtelt porral, ahogy egymás után söpörtem le a polcokat. Már egy istenes tüsszentés is kikívánkozott, mikor végre ráakadtam egy kósza biztosítótűre.

Innen már gyerekjáték lett volna addig piszkálni a zárat, amíg a nyelv nem kattan és máris szabad az út előttem. Ezt a tudásomat eszem ágában sem volt közölni a maffia főnökökkel, mert a végén még kártyás rendszerre cserélik az összes zárat.

Fontos volt a feltételes mód, a gyerekjáték lett volna, ugyanis, amikor a csuklómat forgatva leguggoltam a kilincs elé, hogy kitörjek az egyre fojtogatóbba váló szobából az itt létem alatt másodjára is egy kés vékony, s mégis kecses pengéje simult a nyaki ütőeremhez.

-Ne mozdulj, Felix, vagy átvágom a torkod – szólalt meg közvetlenül a fülem fölött egy szívsajdítóan ismerős hang.