Gyilkos képző /Hyunlix ff./

17. rész

-Wooyoung? – rökönyödtem meg teljesen. Nem is tudtam hirtelen mi lepett meg jobban, hogy a legjobb barátom itt van, vagy, hogy éppen kést fog a torkomhoz. Nagyon nem tátoghattam döbbenetemben, mert egy rossz mozdulaton múlott az egész életem, ugyanis a másik fiú keze halálosan biztos volt, mint mindig. A bandánál gyakran edzettünk együtt, hogy felkészültek legyünk az utcai harcokra, de sosem merészkedtünk még a gyilkosság gondolatának közelébe sem. Most pedig a legjobb barátom egyenesen azzal fenyegetett, hogy elveszi az életemet.

-Üdv újra Felix, azt hiszem nem gondoltál arra, hogy még fogunk mi ketten találkozni! Most állj fel szépen és kérem azt a pisztolyt! Kezek természetesen a tarkóra! – remegtek az ujjaim, miközben felegyenesedtem és lassú mozdulatokkal szembefordultam a sráccal.

-Miért vagy itt? – próbáltam nem tudomást venni a gégém előtt táncoló pengéről, s helyette Wooyoung arcát fürkészni. Mi lehet a célja? Miért támad nekem, amikor én más sem akarok, mint visszakerülni hozzá?

-Itt én kérdezek, a fegyvert! – átadtam neki, majd engedelmeskedve az utasításainak nekisimultam háttal a falnak, amíg a fiú egy tapodtat sem mozdult előlem. Az arcán tömény gyűlölet és düh rajzolódott ki a holdfényben, De miért haragudott ennyire rám? – Az hitted nem jövünk rá, hogy spicli vagy? – sziszegte, miközben hangyányit előrébb tolta a pengét, mely így apró lyukat szúrt a bőrömben.

-Spicli? Én? – ugrott lábé a hajvonalamig a szemöldököm. Ez meg miről beszél? Sosem jutott eszembe, hogy eláruljam a bandát. A családomat. Elmenni sem akartam, s folyamatosan visszavágyok.

-Hát nem tudom kire találtam rá a Stray Kids főhadiszállásán, hetekkel az eltűnése után. – nevetett fel gúnyosan. – Az Skz bekeményített, minden bandát elnyomnak. Már csak páran vagyunk életben a peremvidéken. Mindenki más vagy beolvasztottak, vagy kiirtottak. Emlékszel a BigBangre? – persze, hogy emlékeztem. Nálunk valamivel idősebb srácok, általában mindent erőszakkal oldottak meg. – Ez a kibaszott maffia rávette őket, hogy hidegvérrel lemészárolják az egész Shineet. Mindenkit az utolsó szálig. Tudtuk, hogy vihar közeleg. Pontosan tudtuk és én azt hittem, hogy majd együtt dacolunk a széllel, de te eltűntél. Pont azelőtt egy nappal, hogy kitört a káosz. Hoongjoong most azt várja, hogy mikor keresnek meg minket, miközben a kisebbek pánikolnak. Nincs hova mennünk, de vagy gyilkosok leszünk vagy minket gyilkolnak le. És te... Te meg itt vagy, hogy puccos omlettet reggelizz... - azt hittem arcon fog köpni, azonban nem tette. Csak undorodva megbökte a vállam, mintha válaszra várna.

-Wooyoung én... Én nem akartam ide jönni – a penge más majdnem átvágta az ütőeremet. - Elraboltak. Esküszöm. Kibaszott vacsorát akartam venni Nikinek és Sunoonak, amikor 4 gorilla kiütött. Ide hoztak, majd közölték, hogy kiképeznek. Engem meg egy másik fiút. Hyunjinnek hívják. Fent van a szobája au enyém mellett. Kérlek higgy nekem! – könyörögtem, mert Wooyoung szemén láttam, hogy nem bízik a szavamban. – Nem tudjuk miért, de nyelvóráink vannak, történelmet tanítanak meg edzenek minket. Lövünk, futunk, verekszünk. Semmit nem hajlandóak elárulni, Meg kellett tanulnom valami Yongbok életét, fogalmam sincs miért! Annyit mondtak, hogy a végé választanak közülónk. A másik meghal.

-Szép mese volt, Felix, de azt hitted bárki beveszi?

-Esküszöm a barátságunkra köztünk, mindenre, ami szent, hogy a színtiszta igazat mondom! Nem láttad, hogy konkrétan bezuhantam ide? Szerinted viccből bungeejumpingoztam az éjszaka közepén kötél nélkül? – vágtam hozzá még ezt elkeseredetten, mire végre valahára világosság gyúlt a szemében, s leengedte a kést.

-Baszki, istenem, azt hittem elveszítettünk – ölelt át hirtelen, mire hatalmasat dobbant a szívem. Hisz nekem. Nem vagyok egyedül. Itt van velem Wooyoung, bár tudja az ég, hogy miként jutott be ide. – Mesélj el mindent!

Tartott egy jó fél óráig, amíg sebészi pontossággal elmeséltem az ittlétem minden percét a legjobb barátomnak és ő is beavatott, hogy mi folyik az utcán. Röviden: vér. Hosszan? Sok vér. Nem tudom mi lehet Bang Chan vagy Mr. Kim terve, de mindenkin áttaposnak, hogy megvalósítsák.

-Taemint mi temettük el – hajtotta le a fejét nagyot sóhajtva Youngie. – G-Dragon szúrta le egy verekedésben. Ez már túlnőtt rajtunk. Nem vagyunk gyilkosok, a BigBang sem volt az. Gyerekek vagyunk, basszameg, csak nincs hová mennünk, mert kiűznek vagy árvaházba dugnak. Egyik se túl fényes jövő...

Taemin... Lassan felfejlett előttem az arca, ahogy mosolyog a kisebbekre, ugyanis a Shinee kicsit olyan volt minden bandának, mint egy nagytestvér, aki távolról figyelve támogatja őket, s ha nagyobb kalamajkába keverednének, akkor azonnal közbelép. És most halott, mert Mr. Kim, mint valami tank eltarol mindenkit, aki az útjába áll.

-A bandával mi lesz? – sóhajtottam, miközben a fejem nekidöntöttem az egyik fém vázas polcnak. Wooyoungnak igaza volt: tényleg nincs hová mennünk. Vagyis menniük, hisz én innen még nem fogok szabadulni egy ideig, már ha szabad leszek valaha.

-Fogalmam sincs. Egyelőre meghúzzuk magunkat. Mindenki vissza van rendelve. A kicsiket még a ház elé sem engedjük le, nehogy megtámadják őket, amíg nem figyelünk. – a legjobb barátom arcán a holdfényben sokkal mélyebben rajzolódtak ki a barázdák, melyeket az idegesség és a stressz kegyetlen keze festett oda. Fáradt volt. Hihetetlenül fáradt és nem csak fizikálisan, hanem lelkileg, plusz az alsó ajkában rángatózó idegből tudtam, hogy folyamatosan fél.

-Megpróbálok annyi információt szerezni, amennyit tudok. Amúgy is azért kötöttem ki itt – intettem körbe a tárolóban. – Ha ide be tudsz mászni, akkor találkozzunk itt, ha gondolod. – mivel Wooyoung azzal kezdte a történetet, ahogy biztosítás nélkül felmászott 6 emeletet. Igen, nekem is ez egy szokásos péntek esti program, miről beszélünk? Egyébként mindig is egyértelmű volt, hogy bár én gyorsabban futok, a legjobb barátom mászásban messze előttem jár.

-Majd lentről jelzek vakuval este, ha jövök, rendben? – bólintottam. Megnyugtatott, hogy nem ez volt az egyetlen és utolsó alkalom, amikor láthattam a legjobb barátomat. Sőt folyamatosan tudott tájékoztatni a banda helyzetéről. Kicsit úgy éreztem, mintha egy titkos, beépült kém lennék a Stary Kids főhadiszállásán, pedig egyáltalán nem ezzel a céllal hoztak ide. Ha Mr. Bangék tudomást szereznek ezekről a jövőbeli találkákról, valamint arról, hogy én suttyomban lopott információkat szivárogtatok ki egy az, hogy nekem nyakamat veszik, de szerintem még Wooyoungot, ha nem az egész bandát elkapják.

-Nem lesz veszélytelen – figyelmeztettem, mire ő csak gúnyosan felkuncogva vállat vont.

-Mit veszíthetünk? Az életünket? Ha nem leszünk a kutyáik, akkor úgy is elveszik. – a szemében csillogott valami, amitől a szavai több ezerszeres súlyt kaptak. Nem, Wooyoungot nem törték meg, csak elképesztően kétségbe volt esve. Erre az íriszében futó koromnál is feketébb repedések utaltak.

-Azért próbálj meg nem meghalni, jó? – kértem pár perccel később, amikor elköszöntünk egymástól az ablakban. Bólintott.

-Te se és mutasd meg ezeknek a seggfejeknek, hogy milyen fából faragtak – szorosan megölelt, majd mint egy pók kezdett irdatlan sebességgel lefele ugrálni-kapaszkodni az épület falán. Lélegzetvisszafojtva megvártam, amíg biztonságban leér, hogy két gyors sasszét követően az árnyak biztonságot adó feketesége vonja magához. Eltűnt a szemem elől, szóval én is nekikezdhettem a mászásnak.

Nem volt könnyű, bár különböző teraszok és kiugró párkányok nagyban előre segítetek a haladásban. Egyetlen probléma az volt, hogy az izmaim egyre jobban elfáradtak. Changbin edzése egyébként is durva volt. nem hiányzott nekik az a 4 emelet, ezért már fél úton, mintha nem is vér, hanem maró sav áramlana az ereimben. Viszont pontosan ennek a rengeteg kegyetlen izmozásnak köszönhettem, hogy még megrándult vállal is képes voltam teljesíteni az embertelen távot, s végül izzadságban konkrétan megfürödve zuhantam be az ablakomon, ahol különös módon fel volt kapcsolva a villany.

-Na és te hol az istenben voltál, ha szabad kérdeznem?