Gyilkos képző /Hyunlix ff./

14. rész

- Mi a franc? – motyogtam magam elé a sötétben, miközben meztelen talppal leléptem a hideg parkettára. Az ízületeim még mindig merevek voltak és néha kattantak egyet a hirtelen kelés miatt, ám az érzékszerveim máris kiélesedtek, aminek köszönhetően megállapítottam 90 százalékos biztossággal, hogy Hyunjin egyedül van a szobájában, ergo ezt az egész fuldoklós-cuccot magának idézte elő.

„Csak én vehetem el az életed!" csengtek a fülemben a fekete hajú írott szavai, ami szép és jó volt, mármint, hogy nem enged meghalni, de lassan az érzés kölcsönössé vált. Nem hittem különösebben, hogy valaha kikerülök a Stray Kids karmai közül, vagy, mert halott leszek vagy, ha már egyszer kiképeztem, tisztába tettek, okítottak, akkor hülyék lesznek futni hagyni, szóval a remény nem tarthatott életben, azonban a versenyszellem ott lobogott bennem, s valószínűleg Hyunjinban is. Szóval ezért tart az alamizsnájával életben, mert beleőrülne, ha egyedül kéne végigcsinálnia a kiképzést.

Pár másodpercig ültem az ágy szélén, a takarót gyűrögetve. Tétováztam. Elképzelésem sem volt, hogy mi várhat rám a szomszédban, mégis valami hajtott... Nem is... Vonzott a szoba felé.

-Kajak megőrülök... - sóhajtottam, majd egy szempillantás alatt ujjaim már Hyunjin kilincsét nyomták volna le, s be is jutok hozzá, ha a srác egy totális idióta lett volna, mert így bizony a széknek köszönhetően kint ragadtam. – Hé! – csaptam idegesen az ajtólapjára, mert a zihálás nem csillapodott, sőt, mintha már alig kapott volna levegőt. – Oh, baszdmeg, te szerencsétlen! – most már komolyan a pánik szorongatta a torkom, éppen ezért 2 lépést hátráltam, aztán lendületből akkorát rúgtam az ajtóba, hogy a zár feladta a harcot és a fém sikoltásásnak kíséretében kiszakadt, a szék pedig eldőlt:

Ezen alkalommal nem tétováztam, az ülőalkalmatosságon átlépve hatoltam be a szoba bizonytalan sötétjébe, melybe csak a fürdőből beszivárgó fény rajzolt sárga csíkokat. Pár centi vak araszolás után realizáltam, hogy a kétségbeesett zihálás abba maradt és a helyét fenyegető némaság vette át.

-Hyunjin...? – kockáztattam meg óvatosan előre nyújtani a kezem és legnagyobb meglepetésemre valami emberien meleget tapontottam.

-Felix, te vagy az? – a fekete hajút bár nem láttam, a hangjából nem volt nehéz kitalálni, hogy sírt, viszont nem ez lepett meg a legjobban, hanem a lágyság, amivel a nevemet kiejtette, mintha valami megmentőként érkeztem volna hozzá.

-I-Igen – motyogtam és már rántottam is volna el az ujjaimat Hyunjin átizzadt pólójáról, ha a fiú teljesen váratlanul nem ránt magához. Konkrétan meglepődne sem volt időm és a srác arca máris a nyakamba volt temetve. Most vettem észre, hogy egész testében remeg, mint a nyárfalevél, pedig a szobában már talán melegebb is volt a kellemesnél.

„Baszki" mormoltam volna magam elé, csakhogy nem akartam a másik tudtára adni a teljes zavarodottságom és-vagy tehetetlenségem, így óvatos mozdulatokkal simogatni kezdtem a hátát, ami szabálytalan ütemben emelkedett és süllyedt, mintha pánikrohama lenne. Sőt mertem biztosan állítani, hogy pánikrohama is van. Csak mitől?

-Hyunjin mi történt? – megkíséreltem legalább egy picit eltolni magamtól, de erre a fiú csak még szorosabban kapaszkodott belém, mint fuldokló a felé hajított mentőövbe.

Nem próbálkoztam újra, hiszen nem akartam rontani a fekete hajú helyzetén, csak szoborrá merevedve vártam, amíg ő volt az, aki képes volt elszakadni tőlem, hogy pár lépést hátrálva kicsit kifújja magát. A szemem már hozzá szokott annyira a sötéthez, hogy lássam, ahogy frusztráltan a füle mögé tűri rakoncátlan tincseit, majd szétszórt mozdulatokkal ablakot nyitott. Amíg ő itt levegőzött én álltam, mint fasz a lakodalomban és vártam arra, hogy végre képes legyek megmozdulni.