Gyilkos képző /Hyunlix ff./

19. rész

Kiélveztem az az egy perc idegesítő örömét, mielőtt lenyomtam volna az órát. A fejem még mindig kotyagos volt, s benne ezernyi képként kavarogtak a tegnap éjszaka eseményei, emellett pedig még elképesztően fáradt is voltam. Mikor si kerülhettünk úgy ténylegesen ágyba? Hajnali 1-2 körül... Most pedig szívfacsaró kora reggel 6 óra volt.

„Bár..." jutott hirtelen eszembe. „Jisung csak fél hétre jön ébreszteni!"

Az örömmámor nem tartott sokáig, ugyanis Samet is felverte a vekker ricsaja és hogy- hogynem pont engem nézett ki potenciális reggelinek, azaz kis kölyök fogai másodperceken belül mélyedtek a nagylábujjamba. Minden önfegyelmemre szükségem volt, hogy ne rúgjak ki egyet a szúró fájdalom miatt, mert az lehet a cicus gerincébe került volna, inkább óvatos mozdulatokkal lefejtettem őt a lábamról, majd valami göncöt magamra kapva a konyha felé vettem az irányt, hogy valami macskának valót kérjek.

Ilyen korán alig találkoztam pár nagyokat ásító alkalmazottal -, akik ezek szerint szintúgy az épületben laktak -, szóval csak remélni tudtam, hogy a konyhán majd találok valakit. Elvégre a reggelit valakinek meg kell sütnie, mert a tojások nem rántják ki magukat, legalábbis a legjobb tudomásom szerint.

Szerencsém volt. Az a szakácsnő, aki mindig mosolyogva köszöntött, ha macskakajáért mentem most is már bent tüsténkedett. Zsemléket melegített, toastot pirított, omlettet készített és zöldséget vágott, miközben vidáman dúdolgatott egy kilencvenes évek-beli slágert, melynek dallamából nekem is rémlett valami. Nem akartam megijeszteni, ezért halkan kopogtam az ajtófélfán, mire fejét megrázva felém fordult.

-Oh, korán keltünk vagy el sem aludtunk? – hangjában olyan élénkség csilingelt, ami szinte természetellenesnek hatott így kora reggel.

-Sam annyira éhes volt, hogy nekiállt felzabálni a lábam – mosolyodtam el felmutatva a cicát, aki idefelé is aktívan harapdálta az ujjaimat és bontotta atomjaira a kötést.

-A kis szentem, máris mekkorát nőt – paskolta meg Sam kobakját az asszony, majd egy tálkába kikotorta az eledelt. A macska csak úgy kilőtt a kezemből az eledel felé, s hangosan csámcsogva nyammogni kezdett, mintha mi ott sem lennénk. – És te csillagom? Mit ennél szívesen? – fordult felém a nő széles mosollyal. A szeméből olyan melegséggel áradt a szeretetteljesség, hogy kirázott a hideg. Anya nézett rám így azokkal a gyönyörű barna szemeivel, mielőtt meghalt. Azóta senki. Azóta úgymond senki nem szeretett...

-Ó, nem én majd eszek a többiekkel, ne fáradjon... - hátráltam azonnal, de a szakács hajthatatlannak bizonyult. Megragadott és odaültetett a konyhaasztalhoz, majd egy kisebb svédasztalt pakolt ki elém, miközben folyamatosan beszélt.

-Mr Bang nagyon jó hozzám, enyém ez az egész konyha, sőt még a lányom oktatásában is segít, de amit veled meg Hyunjinnel művelnek az embertelen! És még csak gyerekek vagytok! – itt éppen jamet pakolt le elém 3 különböző ízben. – Egyfolytában úgy estek be ide, mint akiken átmenetelt egy egész hadsereg. Rossz rátok nézni, mármint ne érts félre, mert mindketten nagyon kis helyesek vagytok, azonban, ha a nagyfőnök így folytatja össze fogtok omolni. – kompromisszum gyanánt bele haraptam egy pirítósba, ami az asszony mondanivalója miatt csaknem a torkomon akadt. Azt hittem a szenvedésünk kívülről annyira nem látszik. – A kezed is! – sápítozott. – Hogy néz ki? Ugye nem bántanak? – megráztam a fejem.

-Csak edzés közben felsértettem... - elég átlátszó volt, de a szakács nem firtatta tovább a témát, s én is gyorsan befejeztem a reggelimet, majd mindent megköszönve felmarkoltam Samet és visszatértem a szobámba, ahová pár perc múlva Jisung kopogott be. Azaz minden visszatért a régi kerékvágásba attól eltekintve, hogy Hyunjinnel bár úgy viselkedtünk, mint az ellenségek, ha szem előtt voltunk, a srác fekete haja minden éjszaka felbukkant a szobámban, majd percre pontosan hatkor távozott is.