Gyilkos képző /Hyunlix ff./

22. rész

Még bele sem merülhettem a gondolataimba rendesen, amikor kilincs csörgött és Hyunjin ajtóstul rontott a szobámba, azaz ő volt 5 percen belül a második személy, aki előtt pont úgy hozta a sors, hogy félmeztelen valómban magasodtam, amin a ő is meghökkent a reakciójából ítélve. Mélybarna szemei villám sebességgel cikáztak végig a felsőtestemen, nem hagytak ki egy milliméternyi bőrt sem, majd nagyot nyelt, mintha hirtelen elfelejtette volna, hogy miért is jött.

-Hall-hallottam, hogy beszéltetek. Mit akart? – nyögte ki végül, amikor a szituáció már annyira kínossá vált, hogy kénytelen voltam összefonni magam előtt a karjaimat. Nem mintha ez olyan sokat takart volna.

-Csak érdeklődött – vontam vállat, s szaggatott mozdulatokkal kirángattam egy pólót a szekrényből. Hyunjin persze egyetlen mozdulatot sem engedett csak úgy elveszni az éterben. A szeme ott volt mindenhol, mint egy nyúlós massza, ami betölt minden szabadon hagyott területet, mely jelen esetben a testem volt.

Halkan felnevetett. – Kim nem érdeklődik. Analizál, információt gyűjt és később manipulál. Nem lenézőnek szánta a kijelentését, de egy ilyen délután után felkaptam rajta a vizet.

-És te mikor lettél ilyen jó emberismerő, zsenikém, hm? – minden szónál egyre közelebb léptem hozzá és mintegy utolsó csapásként meglöktem a vállát. Nem billent ki az egyensúlyából, bár mindenesetre meglepte e hirtelen támadásom. Mint fizikailag, mint szavakban. Ám én itt még nem fejeztem be. – Vagy ezt is a JYPnél tanultad, kis örökös?

Erre az arcán megváltozott valami. Lehúzták a rolót. Az árnyékok a szeme alatt megnyúltak, miközben a szeme teljesen befeketedett. Legszívesebben azonnal visszaszívtam volna, mert látni ezt Hyujinon bennem is eltört valamit.

-Nem úgy értettem – siettem habozás nélkül védekezni, de már teljesen mindegy volt. A másik srác arcára visszatért az a grimaszba torzult arckifejezés, ami az idekerülésünk első szakaszában mindig ott játszott a vonásain. Márpedig én egyáltalán nem akartam visszasüllyedni arra a szintre, amikor két kisgyerek módjára szapultuk egymást megállás nélkül. Meg persze jó volt a fekete hajú szövetségese lenni. Részben, mert így több esélyem volt túlélni, részben a fiú miatt. Volt benne valami idegesítően megnyugtató, hogy tudtam, számíthatok rá.

Erre viszont akaratlanul is eszembe jutottak Mr. Kim utolsó szavai, s a legelső beszélgetésünk. Vajon tényleg meg fog ölni, ha közel kerülök Hyunjinhoz, vagy a szemüveges inkább a saját bőrét próbálja menteni. Bár abból kiindulva, hogy a végén az egyikünk úgyis meg fog halni – ez egy köztudott tény volt a házban, semmi értelme tagadni – lehet tényleg nem jó ötlet engedni magamnak, hogy megszeressem.

-De, pontosan úgy értetted – préselte ki a szavakat a másik az összeszorított fogai között, minek köszönhetően minden izom megfeszült az állkapcsában és inkább hasonlított egy gyilkolni készülő oroszlánra, mint önmagára. valószínűleg ez volt az utolsó dolog, amit azok az emberek láttak, akiket állítólagosan megölt. És, ahogy az idő telt a Stray Kidsnél egyre kevésbé kételkedtem a szavaiban, mert minden feladatban, amivel embert lehetett ölni – például lövészet – toronymagasan vezetett előttem.

-Hyunjin kérlek – bár valójában alig pár lépés választott el minket az, ahogy elhátrált a feléje nyújtott kezem elől, amivel igazából magam sem tudom, hogy megérinteni akartam, vagy csak érezni a teste melegét egy szinte végzetesen mély szakadékot rajzolt kettőnk közé.

-Teljesen mindegy, Felix. – szólt síri csenddel. – Nem számít, amíg a szemedben sosem leszek egy ember, csak egy egyszerű, lélektelen gyilkos.

Nem is várt válaszra, én pedig nem is tudtam válaszolni. Suhogó léptekkel hagyta el a szobámat a lehető leggyorsabban, s meglepődésemre nem vágta be maga után az ajtót, hanem finom lecsukta.

Idegesen tűrtam bele a hajamba, sőt inkább téptem a tincseimet, miközben a fejemet neki döntöttem az ajtólapnak.

-Ha tudnád hogyan látlak... - suttogtam a fának. – Minden teljesen más lenne.

Vacsoránál találkoztunk legközelebb, amit Mr. Banggal kellett eltöltenünk, s minek folyamán mindketten tökéletes alibit hazudtunk össze magunknak, miszerint Hyunjin tanult én pedig edzettem. Ez még reális is volt, hisz eltúlozva ő volt a hülye én meg a gyenge.

Viszont csak Bang Channal beszéltünk, egymásra nem is néztünk, amit a vacsorához kivételesen csatalakozó Mr. Kim minden bizonnyal örömmel konstatált, mert esküdni mernék rá, hogy egy apró mosoly remegett végig rideg ajkain, miközben a fekete hajú átnyújtotta nekem a kancsót. Szemkontaktus nélkül.

Kifejezetten zavart, hogy ennyire levegőnek nézett. Ennél még az is jobb volt, amikor gyűlölt, akkor legalább volt valami haszna, mert az állandó veszély, amit Hyunjin jelentett élesen tartotta az értékszerveimet, most azonban minden zavart. Az étel túl forró volt vagy épp túl hideg. A levegő párás volt, míg a csokornyakkendő fojtogatott, s hiába lazítottam ki annyira, amennyire az etikett megengedte még mindig úgy éreztem, ott helyben fogok lefordul a székről, ha nem jutok ki onnan perceken belül.

Így nem csoda, hogy a szobánkba visszaküldve azt az átkozott nyakkendőt letépve, úgy ahogy voltam teljes díszes hacukában lendültem ki az ablakon, hogy a tetőn fekve az éjszaka selymes ujjai tudják simogatni az arcom.

Mikor lehunytam a szemem minden megszűnt létezni körülöttem. Minden kis zaj, ami felszűrődött a tetőre elült, megnémult. A gondolataim végre abbahagyták az őrült cikázás, s még az izmaim is kiengedtek a folyamatos görcsből. Mintha zuhantam volna. Nem fizikailag, de tisztán éreztem, hogy a lelkem szinte kizuhan a testemből bele az olyannyira vágyott szabadságba.

Örökre itt akartam maradni ezen a teljesen magányos tetőn több méterrel Seoul szíve fölött, ahol nem volt semmi más csak én. Itt nem kellett azon izgulnom, hogy melyik próbán bukok el. Hogy ki fog leszúrni a következő sarkon. Vagy éppen, hogy a barátaimat melyik nagyhatalom fogja maga alá darálni, mint valami utolsó forgácsot.

Már nem is önmagam voltam. Vagyis de... Csak egy teljesen más formában. Bent a szobában a fáradt, pánikoló Felix maradt, miközben a szabadban az az énem jutott ki, aki ledobta magáról az életben maradás láncait. Mert tényleg. Ha itt maradthattam volna így egész éjszaka, akkor másnap reggel örömmel haltam volna meg.

Most volt, hogy először gondolkoztam el úgy igazán a halálról, s legnagyobb meglepetésemre nem ijesztett meg. Nem féltem meghalni, ahogy nem féltem élni sem. Valahogy elfogadtam a sorsom, hogy nem olyan biztos az, hogy én pár héten belül még mindig életben leszek dobogó szívvel és életerősen, de az sem volt biztos, hogy megölnek. Ez nyugtatott meg. Hogy, ha most meghalok, akkor nem bánok semmit.

Vagy mégis? gondolkoztam el. Hyunjin...

Lehet egy valamit mégis bánnék...

-A szeplőid olyanok, mintha ők maguk is csillagok lennének – fogalmam sincs mióta ült ott mellettem a tetőn, de nem akartam, hogy bárhol máshol legyen.