Gyilkos képző /Hyunlix ff./

21. rész

-És most mászni fogunk... - pontosan tudtam, hogy egy másodpercnyi vesztegetni való időnk sincsen, hiszen a két jómadár ügyes-bajos dolgai nem tarthatnak tovább 10-15 percnél, márpedig, ha addigra nem vagyunk a szobánkban akkor nyakig ülünk a pácban.

-Felix én nem... - állított meg Hyunjin, amikor én már az ablakpárkányon guggoltam.

-Mi van? – kicsit sem tudott érdekelni, hogy milyen hangnemet ütök meg, majd később bocsánatot kérek, amennyiben életben leszek akkor...

-Nagyon régen másztam... - - motyogta a srác, s nem is nézett a szemembe, ezért durván megragadtam az állát, hogy minden figyelme rám irányuljon. Az arcunkat alig választotta el 10 centi és más körülmények között biztosan ellöktem volna magamtól, mert furcsán frusztrált a hullámokban rám sugárzó hő, azonban nem volt idő finnyáskodni.

-Idefigyelj te szerencsétlen az sem érdekelne, ha el lenne törve mindkét lábad, te akkor is fel fogsz jutni a szobánkba, megértetted? – olyan súllyal néztem a szemébe, hogy mások beleszakadtak volna, viszont Hyunjinnak éppen ettől tisztult ki az elméje. Szaggatottan bólintott, majd kilendült utánam az ablakon, amit én óvatosan visszazártam bukóra. – Én megyek elől. Nem lesz könnyű menet, de kövess és a világ minden kincséért se nézz le – tettem hozzá az utolsót, amikor láttam, hogy a fekete hajú szája fehérré préselődik össze.

Lassabban haladtunk, mint én idefelé. Tyúklépésben oldalaztuk a párkányokon. Az én feladatom volt, hogy előre lessek, s csekkoljam, hogy senki ne pillantson meg minket az ablakokon keresztül meg, hogy hátra figyelve Hyunji0n ne maradjon le túlságosan. A másik fiúnak mindössze annyit kellett tennie, hogy jön utánam, mint egy jól nevelt kölyökkutya.

-Felix lassítsunk! – kérte a srác, mire lihegve megráztam a fejem. Nem engedhettünk meg magunknak ilyen luxust, azonban hiba volt az ellenkezésem, mert hirtelen kapálózást magam mögül. Éppen időben fordultam hátra, hogy végig nézzem, ahogy Hyunjin talpa, mint egy lassított felvétel lecsúszik a keskeny peremről és elkezd süllyedni a 9 emeletnyi semmibe. Még egy isteneset sem volt időm káromkodni, amikor reflexből a másik keze után kaptam, miközben a bal karom ujjai az ereszcsatorna köré vonódtak. Az időjárás vasfoga miatt elrozsdásodott csavarok és szíjjak kétségbeesetten sikoltottak kettőnk súlya alatt, s egy pillanatra lejátszódott előttem a kép, miszerint a kapaszkodóm feladja a harcot, mi pedig reményt vesztve zuhanunk a föld felé.

Szerencsénk volt. Bár az acélcső eldeformálódott, megtartott minket, ettől függetlenül Hyunjin még mindig ott kalimpált az elképesztő mélység felett, csupán a kezembe kapaszkodva, ami meg vészesen izzadni kezdett.

-Támaszd magad a lábaddal és fogd a párkányt! – ziháltam az utasításokat, mire embertelen küzdelmek árán a srác meg tudta vetni a talpát az épület egy kitüremkedésében, majd ráfogni a párkányra, hogy felhúzza magát. – Még egyszer ilyet csinálsz megfojtalak! – csattantam fel, aztán folytattuk az araszolást, míg el nem értünk az én nyitva hagyott ablakom alá. – Menj előre.

Segítettem neki feltornásznia magát a szobánkba... Vagyis mostmár, hogy nem volt éles stresszhelyzet helyesbíthettem magamban, hogy igazából a két külön szobába és a közös fürdőbe... Ő pedig a kezét nyújtva húzott fel maga mellé.

Percekig feküdtünk egymás mellett a padlón és csak a kapkodó lélegzetünk törte meg a csendet, viszont nem maradhattunk így sokáig, mert Bang Chan vagy Mr. Kim bármelyik pillanatban ránk törhetett.

-Én megyek zuhanyozni, te meg alszol – adtam ki az utasítást fedősztori-téren, majd remegő térdeim ellenére elvánszorogtam valami váltásruhát keresni, amíg Hyunjin átment az ő térdelére, hogy ne tusolás közben kelljen rám törnie, mint első nap. Egyébként ahhoz hasonló eset azóta egyszer sem történt meg, lehet azzal az egy alkalommal is csak rám akart ijeszteni vagy zavarba hozni. Nos, az utóbbi sikerült is...