Gyilkos képző /Hyunlix ff./

23. rész

Közel volt. Ott, a peremen ülve. Pont olyan közel, hogy érezzem a combjából áradó hőt, ami forró szellőként lassan átitatta a térdemet. Közben valahogy mégis messze, bár, ha kinyújtom a kezem meg tudtam volna érinteni, mégsem. Volt valami békés és megnyugtató abban, hogy nem érinthetem meg. Hogy minden, ami közöttünk van, minden szó, minden pillantás, sőt még a gondolataink is tiltottak. Szerettem pengeélen táncolni, mert legalább ilyenkor az éreztem, hogy különleges vagy Hyunjinnek, mert ÉN vagyok az, akivel piruettezik körbe-körbe a Stray Kids játékában.

Szerettem különleges lenni.

-Köszönöm – hebegtem végül, aztán megint hallgattunk. Hyunjin hajába belekapott a szél és egybe mosta a tincseit a tintafekete égbolttal. – A korábbival kapcsolatban... - köszörültem meg a torkom. – Tényleg nem úgy értettem, csak úgy kicsúszott és tényleg...

-Felix elkussolnál? – szólalt meg végül, azonban a hangja cseppet sem volt olyan bántó, mint a kérdése. Mintha csak nem találta volta a megfelelő szavakat, vagy lehet nem is kereste őket... Mindenesetre lakatot tettem a számra, s tágra nyílt szemekkel fürkésztem a srác hátát.

-Nem csináltál semmit rosszul, én vettem magamra, mert minden, amit mondtál igaz volt és gyűlölöm, hogy igaz. – még soha életemben éreztem ekkora késztetést arra, hogy beletúrjak a hajába, hogy magamhoz tudjam szorítani és el sem engedni addig, amíg minden problémája el nem múlt. – És nem is azért fájt ennyire, mert hallanod kellett, hanem mert a te szádból és tényleg... - itt zavartan tartott egy lélegzetvételnyi szünetet, mintha azt mérlegelné a következő lépésével mekkora lavinát indítana meg lefelé a lejtőn. A szívem mélyén reméltem elég nagyot ahhoz, hogy mindkettőnket magával ragadjon és fehér hóval befedve elfeledtesse velünk a való világot.

-Ezt, hogy érted? – szóltam közbe, bár lehet hiba volt, mert ezzel Hyunjin kizökkent a gondolatmenetéből.

-Úgy, ahogy mondom – vont vállat arra utalva, hogy ő ezt itt most le is zárta ezzel a piciny mozdulattal. – Kérdezz, amit akarsz vagy érdekel, őszintén fogok válaszolni. – köszörülte meg a torkát kis hallagatás után, ami éppen elég volt arra, hogy a hűvös éjszaka ujjai láthatatlan köteléket fonjon közénk. Ez már nem azért tartott össze kettőnket ott, a hideg cserepű tetőn, mert egyszerűen képtelenek voltunk megszabadulni egymástól a napi beosztásunk miatt, hanem mert mi igenis össze akartunk tartani... Tartozni. Legalábbis valami ehhez hasonlót olvastam ki Hyunjin obszidián szemeiből.

Ezzel a kijelentésével azonban hatalmas erőt adott a kezembe. Az őszinteség jogát, melyet könnyen ellene is fordíthattam volna, ám futóbolond lettem volna, ha erre szánom rá magam. Egy pillanatra megszédített a hatalom és ezernyi kérdés tódult a fejembe, amik között rendet tenni, majd szépen fontossági sorrendbe tenni őket nem volt rövid idő. Ezalatt egymás mellett hallgattunk. Úgy látszott a fekete hajút nem zavarja a csend, mintha a lelke egyik része hazatalált volna a némaságban.

-2 kérdésem van. – szóltam végül feszengve, Hyunjin felvonta a szemöldökét, bizonyára meglepte, hogy mindösszesen 2 nyomorult kérdés ennyi gondolkozás után.

Kecsesen ingatta a fejét, várta, hogy belekezdjek.

-Először is mi a kapcsolatod JYP-val? – a kérdés nehezebben csúszott ki a számon, mint azt vártam, mintha a szavak szúrós szögek lettek volna, amik véresre kaparták a torkomat. S akkor milyen kínszenvedés lesz kinyögni a másikat...

-JYP... - sóhajtott Hyunjin szaggatottan. – JYP az apám.

Na, erre természetesen az én lélegzetem is bennszakadt, egy maffiózó gyerekének lenni egyet jelentett az örökös léttel, mármint, ha első szülött volt az illető vagy az idősebb testvére valami úton módon nem képes átvenni a hatalmat. A bandánál voltak páran, akik arról álmodoztak, hogy ők a JYP maffia örökösei, hogy egy luxus, szuperfelszerelt villában élnek a lepukkant romházunk helyett, ahol a vacsoránk maradékát -, bár ebből nem sok volt – egerek zabálták fel. Az ilyeneket Hoonjoong általában jól tarkón legyintette és emlékeztette őket, hogy egy ilyen szülővel minden szabadságuk kámforrá válna.

-Nem a vér szerinti természetesen... - tette hozzá kis habozás után. – Egy épeszű nő sem szülne gyereket annak az undorító féregnek, mi több az öreg mániákusan paranoiás, aminek köszönhetően nem marad mellette senki tovább 4-5 évnél. – közbe se kellett szólnom, mert magától folytatta. – Megcsonkítja őket, megöli vagy megöleti őket, esetleg, ha unatkozik éppen szuicid küldetésekre küldi őket, ahonnan gondoskodik, hogy semmilyen körülmények között se térjenek vissza.

-Te...?

-11 évig. 11 hosszú, kegyetlen évig voltam mellette, mint fogadott fia.

Azzal mesélni kezdett nekem, pedig elhomályosult a látásom, hogy a sötét éjszakai égbolt csillagai közé képzeltem Hyunjin gyerekkorának azon szakaszait, amit lassan elkezdett felvázolni Seoul szívében a Stray Kids főhadiszállásának tetején háborúra készülve. 

Bocsánat, amiért hatalmas kihagyásokkal vannak részek, ne izguljon ez a fic, ha évekbe is telik be lesz fejezve, de már lassan közeledünk a végéhez ennek a történetnek is. Próbálok annyit írni, amennyit az időm megenged, azonban sajnos idén elég sűrű minden. Minden jót kívánok nektek a következő részig is!