Vadócok (Csábításból Jeles fanfic)

35. A cél felé

        Amikor hazakerültem, egyáltalán nem gondoltam, hogy a felfüggesztést és az utána következő tavaszi szünetet egy kicsit is élvezni is fogom. De a szüleim haragja hamarosan megenyhült és bár nem felejtettek el emlékeztetni a dolgokra, elkezdtük újra jól érezni magunkat. Olyannyira, hogy A szünet utolsó hetében anya felvetette, hogy Castiel eljöhetne hozzánk és majd együtt visszamegyünk a hétvégén.

A tanítás Hétfőn kezdődik, én pedig vasárnap délután terveztem visszamenni, hogy estére megérkezzek. Castiellel már napok óta folyamatosan chateltem és ha nem lett volna ez a szituáció, valószínűleg hamarabb visszakérezkedtem volna. Most nem jöhetett szóba, de anya meglepő bejelentése még jobban megtetszett. Castiel is benne volt és a szülei is örömmel fogadták a hírt annak ellenére, hogy pont otthon tartózkodtak. Talán nekik is jólesett egy kis kettesben töltött idő.

Castiel délbe érkezett a vasútállomásra, apával ketten pedig kimentünk érte kocsival. Aznap nem dolgozott anyával ellentétben, aki reggel még duzzogott is, hogy nem lehet majd itt. Apu meglepően lezseren viselkedett és nagyon ki akarta venni a részét az ismerkedésből. Egész hazaúton ők beszélgettek annak ellenére, hogy Castiel a hosszú út miatt úgy nézett ki, mint aki menten elalszik.

        Otthon megebédeltünk, aztán egész délután a nappaliban filmet néztünk és videó játékoztunk. Az utóbbinál apa is sokszor becsatlakozott. Később megérkezett anya és belekezdett a végtelen számú kérdések dobálózásával. Hogyan jöttünk össze és milyen volt a gyerekkora, meg hogy érettségi után merre tovább? Castiel mindenre válaszolt és látszólag egyáltalán nem zavarta, de én borzalmasan untam magam és kis híján már én voltam az, aki majd elaludt. Végszóra apa közbelépett és kivezényelte anyát.

    – Ne haragudj a szüleim miatt. Azt hiszem a te meghívásod nem is miattam, hanem maguk miatt volt.. – sóhajtottam, mire Castiel felnevetett.
    – Ugyan Carrie, az apád nagyon szórakoztató, az édesanyád pedig meglepően hasonlít valakire. – sokat mondóan rám nézett, én pedig a lehető legjobban kikértem magamnak.
    – Nem is értem, miért gondolod ezt. Én aztán tuti nem faggatózom más gyerekkoráról..!
    – Nem, te véletlenül sem vagy soha kíváncsi mindenre IS! – nem tudtam rá visszavágni és elmosolyodtam, mire ő nevetve homlokon csókolt.

Vacsora után kezdett apa megváltozni. Az eddigi lazasága elmúlt és semmi kedve nem volt beszélgetni sem. Anyával ellenkezőleg, aki ugyan úgy dobálta a kérdéseket.
        Miután lezuhanyoztam és pizsamába bújtam, Castiel is elment fürdeni én pedig a nappaliba tartottam. Éppen elkaptam azt a foszlányt, amikor anya azt suttogja „Ne csüggedj már olyan dologért, ami természetes. Aligha kérheted meg őket, hogy aludjanak külön, mikor már olyan rég találkoztak" Ekkor észrevettek, apa pedig duzzogva, szótlanul elment. Anya sajnálkozó tekintettel bámult rám, én meg kétségbeesetten vettem számításba, hogy majd száműzik Castielt a nappali kanapéjára.
    – Ne aggódj kicsim, csak eddig apád nem gondolt bele, hogy már nem az a kislány vagy, aki az egész napos játék után kimerülten elalszik Kentinnel. – további kétségbeesésem láttán megnyugtatott, hogy apa kiduzzogja magát és nem lesz probléma, de azért legyünk tekintettel őrá is. Erre pedig én vonultam el, csak duzzogás helyett felháborodva, hogy egyáltalán miért kell nekünk ilyenről beszélni?
        Castiellel ismét együtt feküdni, maga volt a megnyugvás. Szemből ölelt és hosszasan csókolóztunk, de ennél ő sem akart tovább menni. Csak csókok és ölelések, ebbe aludtunk el mindketten.

        Másnap délelőtt mindenki otthon volt. A késői reggeli után, Castiellel sétálni mentünk, hogy megmutassam neki a környéket. Keresztülmentünk a kertvároson, be a város központjába, majd elhaladtunk a főiskola mellett is, ahová leadtam az egyik jelentkezésemet. Bűntudatosan elmeséltem hol vagyunk, de ő csak kíváncsian bámulta. Továbbmentünk a parkba, ami jóval kisebb volt annál, ahova mi járunk, mégis rengeteg emlék fűz ide. Szökőkútja sem volt, helyette csak egy kosárpálya. Castiel automatikusan elindult és egy elkopott, régi otthagyott labdával kezdett kosárra dobni.
Távolból az általános iskolámat is láthattuk, mire ő szórakozottan próbálta elképzelni, ahogy „Kentinkével" együtt odajárok minden nap. Ő mellesleg a szomszéd utcában lakott, úgyhogy tényleg ez történt.
Már délután volt és megéheztünk, így beültünk egy pizzériába, majd onnan hazafelé anyát is meglátogattuk, aki délután dolgozik néhány órát a virágboltban. Castiel a lehető legtermészetellenesebben festett az üzletben, és pont úgy viselkedett, mint aki először jár ilyen helyen.
    – Jaj gyerekek, úgy örülök, hogy beugrottatok hozzám! – lelkendezett anya, majd eltűnt néhány pillanatra a raktárba.
    – Furcsa, anyukád gyakorlatilag ragyog, de téged el sem tudnálak itt képzelni. – jegyezte meg szórakozottan.
    – Pedig Caroline is sokat segített már itt, néhány virágkötözést ő is jól ismer. – válaszolta anya, ahogy visszaért. Castielt meglepte, hogy hallotta amit nekem mondott, de az üzletben anya elől semmi nem lehet titok, minden lát és hall.
    – Van a suliban is virágklub, vagy mi a franc, miért nem ahhoz csatlakoztál?
    – Mert miután elszabadultam itthonról, másra se vágytam, csak hogy ne legyen többet közöm hozzá. – mondtam szárazon, mire anya elmorgott egy „dackorszak"– ot. – A kertészklubot akkor a hátam közepére se kívántam, a másik lehetőség pedig a kosár volt, és az jó pont a tesi jegyeknél is.
     – Értem, szóval azért jelentkeztél egy tőled távol álló klubba, hogy aztán pár évig azt tanuld, hogyan kell pattogtatni, és punnyadni a kispadon, majd utolsó évben megtanuld a többit. – gúnyolódott, nekem pedig eszembe jutott a meccs, ami pont azon a héten lett volna, amikor felfüggesztést kaptunk. Már többször eszembe jutott itthon, még frissébe a kórházban is, hogy ez a verseny elúszott. És nem csak én maradtam le róla, hanem Castielnek is ki kellett hagynia. Meg se mertem kérdezni, hogy mennyire bánja.