Vadócok (Csábításból Jeles fanfic)

25. Annyira szeretlek

    – Drága barátnőm, te alaposan elsunnyogsz előlem néhány dolgot! – kezdte, ahogy beértünk a szobámba.
    – Ez így nem helytálló, mivel erről akartam veled beszélni. Tudod, már említettem.
    – Ne is folytasd! Hagy találjam ki, lássuk mennyire jó a nyomozói képességem. – lehuppantunk az ágyra és velem szemben törökülésben ült – Belezúgtál Castielbe, ugye? Valami történt a szünet alatt és a pici fejed belehabarodott. Csak azt nem tudom, hogy szeretnéd e, hogy észrevegye, vagy csak rosszul titkolod? Mármint... ő ugyan úgy viselkedik, mint eddig, te viszont már a legkisebb gesztusától is zavarba jössz. Ami pedig a szülőket érinti... Fogalmam sincs. Ez nekem teljes homály, hogy hogy jönnek a képbe.
    – Hát.. ennél távolabb nem is lehetnél a megoldástól. – mosolyogtam, mire durcásan keresztbe fonta a karját. Nyilván sértette a nyomozói önbecsülését. Részletesen elmeséltem, hogyan kaptam szálláshelyeket, majd a téli vásáron hogy találkoztam Castiellel, aki aztán elkísért a másodikhoz - És ott tök zavaros lett minden, hóesés, meg fagyöngy, majd hirtelen Castiel megcsókolt.
    – Hogy mit csinált? Csak úgy?? Bár nem is értem miért lepődök meg rajta, ez rá vall. - Rosa ki sem fejezhette ennél jobban, hogy Castiel nem épp a kedves baráti körébe sorolható. - De miért tette?
    – Ezt én sem értettem akkor – folytattam a történetet a másnapi bulival, mikor rám nyomult a Dake nevű srác és ő lekoptatta. Majd ezután kettesben maradtunk, ahol elmesélte mik történtek a múltban és mi lett volna, ha nem jön képbe Lysander. Mindez végül ismét csókkal zárult, amit már én is viszonoztam, végül sikeresen lebuktunk Alexy előtt.
    – Alexy tud erről?? Én nekem nem is szólt? - kapta el a lényeget.
    – Nyugi. Biztos vagyok benne, hogy szívesen elmondta volna, de az a helyzet, hogy azóta még mi sem beszéltünk erről. Talán arra vár, hogy én hozzam fel.
    – De akkor is. Utálom, hogy nem voltam ennek a részese. Szóval most mesélj, mi történt ez után? Mindent tudni akarok.
Elmondtam, hogy Castielnél kötöttem ki, ahol kissé forróvá vált a légkör. De nem feküdtünk le, legfeljebb csak aludni. Másnap ottmaradtam és este ismét nála töltöttem az éjszakát. Reggel pedig váratlanul betoppantak a szülei, nem kis meglepetést okozva.
    – Jaj, te!! Nem is te lennél! – nevetett Rosa és ezen már én is csak mosolyogni tudtam.
    – Igen.. Szóval így jöttek képbe a szülei. Akik mellesleg nagyon jó fejek.
    – Hihetetlen, hogy mikről maradtam le! De tényleg, nem vagy semmi. Mondhatjuk egyébként, hogy majdnem lefeküdtetek. Nem sietted el!
    – Ne mond így, léci! Nekem is fura az ami akkor volt. De ha azt vesszük, már nagyon rég ismerjük egymást Castiellel, csak másképpen..
    – Nem kell mentegetőznöd. Úgy tűnik találtál valakit, akivel már romantikus hangulatba is tudsz kerülni. De... Lehetne egy elég szemét kérdésem? – óvatosan ránéztem, és már előre rettegtem tőle – Mivel jobb, mint Lysander?
    – Nem jobb... Vagyis nem tekintenék úgy erre, hogy jobb vagy rosszabb. Egyszerűen csak más.. Lysander tényleg egy tipikus úriember. Odafigyelt rám és eleinte engedélyt kért, hogy megcsókoljon. Nos Castiel.. ő egyszerűen csak akart engem. Akart, és simán lesmárolt. Lysander mellett mindig nyugodt és békés voltam. Castiel pedig teljesen felpörget.
    – Hát, tényleg teljesen más. És úgy látom, neked inkább az izgalom kell. De aggódom is érted. Nem szeretném, hogy a kapcsolat túlságosan is.. „extrém" legyen – megöleltem Rosat. Mindig annyira gondoskodó tud lenni.
    – Viszont... Az alapján, amit elmondtál, tényleg úgy nézünk ki, mint a haverok?
    – Hát.. inkább úgy mondanám, hogy mint eddig is. Nem úgy néztek ki, mint akik egy pár. De gondolom ő ilyen, nincs ezzel baj.
    – Csak már.. Nekem is feltűnt, hogy néha olyan, mintha én bonyolítanék bele túl sokat. Mi van, ha erre ő nem is úgy gondol?
    – Az alapján amit elmesélt neked szilveszterkor, ezt kizártnak tartom.
    – Azt hiszem, ebben van valami.. De most te jössz! – dobtam vissza a labdát – Azt mondtad, te is beszélni akarsz valamiről.
    – Igen, igen! – ő is elmesélte a szünet alatti eseményeket. Legfőképpen, hogy Leigh megkérte, hogy gimi után költözzenek össze. Lelkesen mesélte, hogyan képzelték el mindezt és Leigh mennyire komolyan gondolja. Örültem Rosa boldogságának.

        Szokásosan későn feküdtünk le, de ezúttal sikerült viszonylag korán felébrednünk. Muszáj volt, mert délutánra mindkettőnknek programunk van. Lassan elkészültünk, öltözésnél pedig Rosa hozta a formáját, amikor a füstmintás pólómat akartam felvenni. Hosszasan bámult, de nem hagytam, hogy bármit is mondjon.
    – Csak Castielhez megyek! – mentegetőzve felemelte a kezét és végül nem szólt semmi. Végül lazán összefogtam a hajam és délre együtt elhagytuk a kollégiumot. Ő a közeli buszmegállóba ment, én pedig Castielhez.

        10 perc alatt a kapuhoz értem és úgy döntöttem inkább most nem engedem be magam. Becsöngettem, mire hátulról a kertből előrerohant Damon. A kapu túlsó felén ugrándozott arra várva, hogy végre bemenjek. Az ajtó kinyílt és Castiel édesanyja jelent meg szedőkanállal a kezében.
    – Már vártunk édes! Gyere csak beljebb, mindjárt kész az ebéd! – beinvitált a lakásba és az ebédlőasztalhoz vezetett. Az egyik széken a családfő ült, csatlakoztam hozzá.
    – Nemsokára a fiam is jön, csak nemrég ment el zuhanyozni.
Amíg Castiel megérkezett, az apjával beszélgettünk, főként a családról. Arról kérdezett, hogy hol lakunk, amiért kollégiumba kell járnom. Elmeséltem röviden a háttér sztorit, mire ő bölcsen bólogatott.
    – Szóval ritkán láthatod a családodat. Ezt sajnos nálunk is ismerős. Bár most több mint egy hetet itthon leszünk, jövő szerdán ismét el kell mennünk. Sajnálom, hogy a fiamat ilyen gyakran hagyom magára. A szülőknek olykor muszáj távol lenni a megélhetés miatt. – szótlanul bólintottam, végül megérkezett Castiel is. Sampon és tusfürdő illata járta át, a haja pedig még nedves volt. Egy gumis hajpántot viselt, hogy a tincsek ne lógjanak az arcába. Megpuszilta a fejem tetejét ahogy elhaladt mögöttem, majd leült mellém egy székre. – Nálad mi alapozta meg, hogy messzire kerülj otthonról? – kérdezte.
     – Nos.. annyira végül is nem vagyok messze. Ha valami hirtelen dolog történik, haza tudok menni és a családom is el tud jönni. Valamint autóval sokkal gyorsabban is megtevődik ez a táv, mint vonattal. Viszont hogy miért jöttem... Egy gyerekkori barátom ideköltözött, így gyakran jöttem meglátogatni. Közben pedig megtetszett a város és szereztem még egy barátot is. Ezután kicsit több kedvem lett ahhoz, hogy itt kezdjem el a gimnáziumot.
    – Önállósodás szempontjából sem utolsó! – csatlakozott be Valerie, majd nekilátott tálalni.

        Ebéd után átköltöztünk a nappaliba. Én, Castiel és persze Damon a kanapén, Valerie pedig egy fotelben. A családfő rögtön evés után szólt, hogy el kell mennie, de pár órán belül visszajön.
    – Mondd csak, Caroline! Tervezel valamit az iskola után? – kérdezte Valerie – vagy inkább örülsz, hogy végre megszabadulsz mindezektől. – nevette el magát a végén.
    – Jelentkeztem két helyre, két éves ápolói szakképzés. Egyik iskola itt helyben van, a másik pedig otthon. – válaszoltam, mire a nő kíváncsian rám pillantott – Ez nagyon szép gesztus. Nekem biztosan nem lenne türelmem a betegekhez. – Na és te Cassy, sikerült már megbeszélni mindent a producerrel? – igyekeztem mosolyogni, de képtelen voltam nem csodálkozva ránézni. Castiel vagy nem vett róla tudomást, vagy nem érdekelte – Ez a fiú alig mesél valamit, úgy kell kihúzni belőle egy kevés információt. – folytatta nevetve az anyja.
    – Tökéletesen megértem – mondtam fagyott mosollyal.
    – Már beszéltem vele, de mindketten úgy látjuk a legjobbnak, ha várunk, amíg befejezem a sulit. Így utána tudunk maximálisan csak arra koncentrálni. Persze ettől függetlenül még eljárok a studióba, hogy közben a dalokon dolgozzunk.
Meg sem bírtam szólalni. Ez mind nekem annyira ködös, még a töredékéről sem hallottam.
    – Asszem a napokban szólok is Dylannek, hogy többet nem fogok menni hozzá.
    – Az autószerelő férfi? Kár, legutóbb, mikor találkoztunk és azt mondta, lát benned spirituszt.
        Lassan elcsendesedtünk. Nekem legalábbis már eszem ágában nem volt társalogni. Valamikor ezt Castiel is észrevette és csipkedni kezdte az oldalamat, mire feltűnés mentesen lecsaptam a kezét. Valerie telefonja nemsokára megcsörrent, majd a nő hosszas beszélgetésbe kezdett.
    – Nem jössz be a szobába? – ajánlotta fel Castiel és hangja alapján, már neki sem volt jó kedve. Szó nélkül követtem és leültem ott a kanapéra.
        Kezembe vettem az egyik díszpárnát, amin egy kazetta minta volt, hogy idegességemben valamit birizgáljak. Rossz szokásom. – Elárulnád, hogy mi bajod van? – szegezte nekem a kérdést. Ő a raklapból készült asztalára ült, hogy velem szembe lehessen.
    – Inkább te áruld el, miért nem beszéltél még eddig mindezekről? Fogalmam sem volt arról, amit az imént elmondtál anyudnak.
    – De hallhattad az előbb. Szóval elmondtam.
    – Most szórakozol? – hozzávágtam a párnát, ami az arca után lepattant róla a földre. Nem volt tőle elragadtatva. Félrecsúszott a hajpánt, így egyszerűen csak lehúzta a fejéről.
    – Ezt épp te mondod? Te is kifelejtettél megemlíteni néhány dolgot..
    – Mégis mit? Tudtad, hogy tovább tanulok.
    – De mindig azt fújtad, hogy bármi is lesz, itt helyezkedsz el. Erre most bököd ki, hogy hazára is jelentkeztél. Szerinted milyen gyakran fogunk így majd találkozni?
    – Oké, de ezt az előtt döntöttem el, hogy... szóval mikor otthon voltam. Na és, ha oda vesznek fel? Mehetek levelezőire is. Vállalok itt munkát, kiveszek egy kis lakást vagy szobát és megvan oldva. Vizsgára hazamegyek, annyit a szüleimet sem árt látni. – tényleg mérges voltam. És az dühít jobban, hogy bár én akartam számon kérni, mégis én magyarázkodok neki.
    – Igazából teljesen mindegy. – vonta meg a vállát és már tényleg azt éreztem, hogy ha így megy tovább, megütöm. Ehelyett inkább a Punk feliratú párnáért nyúltam és ismét a képébe vágtam. Felpattant az asztalról és rám ugrott.
Keresztben ült rajtam, kezeivel pedig lefogott. – Ha a harmadik párnát is nekem csapod, komolyan bepöccenek.
A homlokát az enyémnek nyomta, nedves haja az arcomat csiklandozta. Durcásan ránéztem, engem aztán tuti, hogy nem ijeszt meg.
Ehelyett végül durván megcsókolt, mire én válaszul beleharaptam a szájába. Meglepve hátrahúzódott, majd lenyomott, hogy a kanapéra feküdjek. Fölém hajolt, ismét megcsókolt, majd azonnal irányt váltott az arcomra majd a nyakamra. Időnként óvatosan megharapott, de nem úgy hogy fájjon. A mellkasom intenzíven emelkedett, valamiért ezt teljesen felpörgetett. Nem akarta hagyni, de kiszabadítottam az egyik kezemet, majd megragadtam a pólóját a nyakánál és magamhoz húztam, hogy megcsókoljam. Teljesen elengedett és belevesztünk a szenvedélyes csókba. Fölrántotta a pólómat, mire ugyan így tettem. Kizökkentett egy kisebb szakadás hang, és próbáltam rájönni, hogy hol tettem kárt a pólóban.
    – Szerencséd, hogy nem az egyik kedvencem. – morogta a számba és továbbra sem akarta abbahagyni a csókokat.
A nadrágom felé nyúlt, szétbontotta a gombokat és elkezdte lehámozni rólam. A végén már csak a fehérnemű takart. Castiel a derekam alá nyúlt és megemelt, hogy a testünk teljesen összesimuljon. Éreztem, hogy hevesen ver a szíve, ez pedig felvillanyozott. Beletúrtam a hajába és még közelebb húztam.
        A kopogáskor egy pillanat alatt felpattant rólam.
    – Gyerekek, elfelejtettem mondani, de van még desszert is, ha kértek! – szólt be Valerie, aki ezek szerint abbahagyta a telefonálást.
Castiel sóhajtva leült a kanapéra, valószínűleg most a lehető legcifrábban káromkodik magában. Annak azért én is örültem, hogy Valerie nem nyitott be. A kuncogástól remegni kezdtem, majd magzatpózban igyekeztem visszafogni a fuldokló nevetést.

        Aznap valahogy magától értetődő dolognak számított, hogy náluk alszok. Főleg az anyjával szemben, esélyem nem lett volna hadba szállni. Később elvittük Damont a parkba és hagytuk, hogy lekösse magát a hóval. Nem, mintha náluk a kertbe nem lenne, bár tény, hogy egy részét a hóemberbe fektettük.
    – Azért az tényleg érdekelne, hogy akkor most mit beszéltél a producerrel? Vagy egyáltalán honnan indult ez az egész? – kérdeztem, mikor mindketten csak ültünk a padon.
    – A mikulásos fellépésen figyeltek fel ránk. Pár nappal később megkerestek minket a pub tulaján keresztül. Tetszett nekik a zenénk, de szóltam, hogy Lysanderrel már külön utakon járunk, így szólóban nyomom. Ettől függetlenül kíváncsiak voltak így elhívtak a stúdióba egy próba alapon, és hát.. A többi kiforrt. Jól tudok a kísérő zenekarral is együtt dolgozni.
    – De.. annyi minden volt, és találkoztunk is közben. Miért nem mondtál semmit? – kérdeztem csalódottan.
    – Amíg nem biztos, addig nem szívesen újságoltam. Ráadásul akkor még épp volt jobb dolgot is kapcsolat lezárása terén, utána pedig hazamentél.
    – Igen, aztán visszajöttem. Ha jól gondolom, akkor már biztosabb volt minden.
    – Igen, de... akadt jobb dolgunk is. – sokat sejtetően rám mosolygott, én pedig próbáltam elrejteni, hogy kezd zavarba hozni. Castiel tényleg elő tud hozni belőlem olyan dolgokat, amit abban a pillanatban még egyáltalán nem szégyellek. Furcsa, de még a vitánk is abba az irányba terelődik.

        Estére bekapcsolt egy filmet, de még az elején elálmosodtam. Hangos csattanásokra ébredtem, majd kómásan néztem a képernyőre. Épp egy csatajelenet zajlott.
    – Uhh. Jól bealudtam. Ez már a vége, igaz?
    – Igen. A második rész vége. – nézett rám gúnyosan, majd akkor láttam hogy közben át is öltözött. Pontosabban inkább, levetkőzött. Felül semmit nem viselt, alul pedig egy kinyúlt rövidnadrágot.– Pizsi? – kérdeztem gúnyosan.
    – Ja, próbáltam diszkrét lenni a kedvedért. Te nem akarsz kényelmesebbe lenni?
    – De, csak.. Nem hoztam semmi mást. Nem úgy jöttem, hogy itt maradok. Bár nem is értem, miért.
    – Egy pólót adhatok. Mondjuk amit úgy is elszakítottál. – nevetve a szekrényéhez ment, végül elővett egy másik, sima fekete pólót. Kicseréltem a sajátommal és meglepve vettem észre, hogy a ruhája mennyire bő és leér a combom közepéig.
    – Te tényleg egy törpe vagy.
    – Ó, kapd be! – mosolyogtam, majd elégedettem húztam le a nadrágomat. A póló alatt úgy sem látszott, hogy van e rajtam. Castiel végigmért a szemeivel. Úgy tűnt, tetszett neki, hogy az ő holmiját viselem.
    – Jól áll neked, kislány. Ha szeretnéd, megkaphatod.
Nem tudtam, hogy ezt komolyan gondolja e. Az ágyhoz mentem és sietve betakartam a csupasz lábam. Követett és mellém feküdt, majd átkarolt és a hátamnál megakadt a keze a melltartóm kapcsán.
    – Nem túl kényelmetlen? – kérdezte, majd meg sem várta a válaszomat, egy kézzel kikapcsolta, pólón keresztül. Inkább bele sem gondoltam, mikor tanult meg ilyesmit.
Láttam, hogy arra vár, leveszem e. Hát tőlem ne múljon, én megteszem. A ruha alá nyúltam és pillanatokon belül lehámoztam magamról a fekete melltartót, hogy ő ebből az egészből semmit nem látott. Amikor a ruhadarabot végül a póló nyakrészénél kihúztam, Castiel elismerően bólintott. Hanyatt döntött, majd rám feküdt. Egyik kezével megtalálta a combomat, majd lassan felfelé vándorolt.
Végighúzta a kezét a fenekemen, majd a csípőmön, végül a mellemhez is elért. A délutáni durvasága teljesen elszállt, helyette minden sokkal érzékibb lett. Lágyan megfogtam az arcát, mire belecsókolt a tenyerembe. Lassan pislogott, a tévé fénye pedig megcsillantotta a szemeit. Tényleg szerettem. Néha észre sem veszem, de tényleg szeretem őt.
    – Castiel... én.. szeretnék kérdezni tőled valamit. – suttogtam, de még így is túl hangosnak tűntem.
    – Kérdezz, nyugodtan. – válaszolta ugyan olyan halkan.
    – Te.. mit érzel irántam? – nehezemre esett kimondani, de megnyugodtam, miután végre sikerült.
    – Azt hittem, már mindent elmondtam, nem? – kérdezett vissza, de közben zavartan elfordult tőlem.
    – Igen, csak... Hát tudom, hogy butaság, de a hétköznapokban.. minden olyan,mint régen. Vagyis ami persze jó, csak... például ma beszéltem Rosaval és neki egyáltalán nem tűnt fel, hogy te... másképp viszonyulnál hozzám. – miután elmondtam, megértettem, mennyire gyerekesen hangzik ez és már inkább azt akartam, hogy ne is beszéljünk erről.
    – Nézd, Carrie. – mondta kicsit távolabbról és sokkal komolyabban. - Miért kell, hogy bármi változzon? Eddig is bírtam veled lenni, ez most sincs másképp. Talán valami szabály van arra, hogy ezután hogy kéne nyilvánosan megjelennünk?
    – Persze, hogy nem. Tudom, hogy butaságot beszélek.
    – Ez sem igaz. Ha valami zavar, mondd el. Ha úgy érzed, hogy nem foglalkozok veled...
    – Nem, ez nincs így. – szakítottam félbe.
    – Szeretlek, Carrie.
Elszorult a torkom. Szívesen kezdtem volna el mindenről beszélni, nem ment. Éreztem, hogy elvörösödök, a szó pedig a fejemben visszhangzott. Lassan közelebb hajolt és miközben átkulcsolta a kezét az enyémen, lassan megcsókolt. Akartam őt.
Most már én is, teljesen akartam. Hagytam, hogy lassan megszabadítson az óriási pólótól, de azért hálát adtam, hogy este van és csak a tévé fénye ad némi fényt.
Hogy most teljesen ruha nélkül maradtam, libabőrössé váltam, mire Castiel takarót húzott ránk. Jólesett a törődés, bár igazság szerint lángolt a testem. Ennek fő oka pedig ő maga volt, ahogy rajtam feküdt.
Az idő teljesen megszűnt, mintha egy állandó pillanatban ragadtunk volna. Simogatott, ellazított és csókolt. Bármi újat tett, a reakciómat figyelte. Ő felkészült, hogy ma este minden megtörténjen és ezúttal már én is.
    Elmúlt az alkohol.
    Elmúlt a gátlás.
    Elmúlt a kétely.

 A vágy következett. Én pedig vágytam rá.

~*~