Vadócok (Csábításból Jeles fanfic)

14. +1 fő a csapatban

    – Sajnálom – mondtuk egyszerre, majd egy pillanat erejéig elmosolyodtunk. Én szólhattam volna a tervemről, ő pedig felhívhatott volna leleplezés helyett.
Az persze nem maradhatott el, hogy hát hogyan képzeltem a tűzlétrán való sétálgatást, de elmondtam, hogy aligha lett volna más választásom. Ez nem nyugtatta meg, de megegyeztünk, hogy máskor nem csinálok ilyen felelőtlenséget, cserébe ő is elhiszi, ha azt mondom, hogy nem tudok lemenni: az azt jelenti, hogy a lepedős ejtőernyőt is számba vettem már.
        Megvártam, amíg elmegy, utána pedig megsemmisülve indultam a létrához. Nagyszerű! Most mehetek vissza...

        Másnap a suliban megtudtuk Iristől, hogy nem sokra ment a Charlotteal való beszélgetése.
    – Hiába mentem oda, nagyon durván beszélt és elküldött. - panaszolta.
    – Szerintem nem akarja, hogy Amber veletek lássa, mert csak rosszabbul járna – mondta Nathaniel, mire csodálkozva pillantottunk rá. Elvégre a bátyja, pontosan tudja, hogy milyen.
        Egyik szünetben megláttam én is az udvaron a ping–pong asztalnál, valamilyen magazint olvasott. Nem fűzött hozzá sok reményem, de egy próbát tenni akartam, így odamentem, hogy leüljek mellé. Csak a szeme sarkából pillantott rám, aztán vissza az újságra.
    – Tűnj innen, nem akarok egy légtérben lenni veled. – utasított, de az ilyesfajta provokálással csak azt érik el nálam, hogy az ellenkezőjét tegyem. Mintha Castiel női változatával beszélnék, mikor duzzog.
    – Nem szándékozom elmenni, és ha már így alakult, beszélhetnénk is.
    – Neked nincs semmi mondani valóm.
    – Bizonyára, és engem sem érdekel, hogy mi történt Amberrel köztetek.
    – Akkor meg minek jöttél?! – csapta le az újságot, és végre rám nézett. Nem épp kedvesen, de ez már félig siker, tényleg örülhetek, hogy kitanultam, hogyan lehet rossz természetű emberekkel beszélni.
    – Nézd, én nem szánlak és nem sajnállak, mert téged sem érdekelne fordított helyzetben. Semleges próbálok lenni veled, mert bár jelenleg egy önző picsa vagy, de nem hülye.
    – Szerinted kíváncsi vagyok rá, hogy mit gondolsz rólam?
    – Nem, és ez fordítva is így van, innentől kezdve a hasznot keresem. Kémián Rosa a padtársam, de épp beteg, így nincs tanulótársam a gyakorlatokhoz. Ahogy elnézem, most neked is jól jönne egy, mert te is egyedül vagy – az ajánlatom meglepte, majd hisztérikus nevetésbe kezdett.
    – És szerinted nekünk társulni kellene? Mondj egy okot, miért kellene nekem ebbe belemennem? Nem bírom a képedet.
    – Azért tartom jó ötletnek, mert abból az idióta csapatból, neked volt valamennyi kis eszed, hogy a tanulásra és a jövődre is gondolj. Nem kell jóban lennünk ahhoz, hogy közösen tudjunk dolgozni valamin.
    – Hagy gondoljam át... Nem érdekel. – közölte a legnyilvánvalóbban, majd elsétált.
Részemről megtettem mindent, de támadt egy új ötletem, amihez azonnal fel kellett keresnem Nathanielt.

        Meglepően jól fogadta a tervet, ami másnap élesbe is lépett. Beavattuk a többieket is, akkor már mondjuk eltérő vélemények születtek.
    – Ez nem hangzik túl jól, meglep Nathaniel, hogy te beleegyeztél.
    – Ugyan, Melody – nyugtatta – szerintem jó buli lesz.
    – Én kicsit félek – ismerte be Viola és látszott, hogy tényleg ki akar maradni belőle. Ez rosszul is elsülhet.
    – Nem lesz baj, csak figyelembe kell venni a legfontosabbat, hogy a sírba visszük ezt a dolgot. Senki nem köphet, legfeljebb 10év múlva, mikor már ők is csak nevetnek ezen. – magyaráztam mindenkinek, majd elindultunk a feladatra. – A legfontosabb, hogy senki ne legyen egyedül. Egyrészt gyanússá válhat, és ha egyiknél baj van, a másik tudja fedezni.

        Amíg Kim és Iris kicsalogatta az irodából és félrehívta az igazgatónőt, be tudtunk menni a pince helység kulcsáért. Az mindig nyitva van, de ezúttal arra volt szükség, hogy bezárjuk.
    – Ne felejtsd el, résnyire legyen nyitva az ajtó. Ha bezáródik, vesz a mozgásérzékelő kamera. – utasított Nathaniel, így igyekeztem, épp hogy csak annyira nyitva tartani, hogy kívülről úgy látszódjon, hogy zárva van az iroda. Szerencsére Nathaniel rutinosan haladt, lekapta a megfelelő kulcsot és már ott sem voltunk.
Okkal vártuk meg az összes óra végét, ilyenkor már nagyon kevesen vannak az épületben, valamint az igazgatónő is hátul kószál valahol Irisékkel, a csálén álló muskátlik miatt. Nem hallhatta, amint Amber művészi hangja végigszáguld a folyosókon, ami következtében a maradék emberek fele menekül, míg a másik része kíváncsian odamegy. Tisztes távolságból figyeltünk, főleg mert ha a hugi meglátja a testvérkéjét, egyből oda menne hisztizni. Azért rátettem a kezemet Nathaniel vállára az együttérzésem jeléül.
Velünk ellentétben Ken és Viola, "pont" Amber felé sétálgattak.
    – Ki merészelte??? Azonnal jöjjön elém! Ki törte fel a szekrényemet?! – visította, míg Lisa és Carla úgy álltak a két oldalán, mint a ninja testőrök, bár Lisanál nem lehet tudni. Természetesen Charlotte is megjelent a színen, amit Amber kiszúrt.
    – Te!! Te tetted? Elloptad bosszúból a sminktáskámat??
    – Nem, dehogy is.. Miért tettem volna..? – őszintén megsajnáltam Charlottet. Beismerem, erre a végkimenetelre nem gondoltam, de Nathaniel jól rögtönözött és közbeavatkozott. Várhatóan Amber hisztizni kezdett, de a bátyja jól tolerálta.
    – Biztosan elhagytad, vagy otthon van. Ne rendezz ekkora jelenetet.
Rajtunk kívül persze senki nem tudhatta, hogy Armin és Alexy már rég messze jár a megfújt táskával, amit, ha már nem lesz rá szükség, beraknak Amber padjába.
A legtöbben elhagyták a helyszínt, mivel semmi érdekes nem történt, majd mikor Charlotte is távozni készült, Kenék odamentek.
    – Mi.. történt? – kérdezte Viola, de egész testében remegett.
    – Nem a ti dolgotok! De.. ha láttok egy rózsaszínű kis táskát, szóljatok! – parancsolta Charlotte, amivel egyértelműen bekapta a csalit.
    – Táska...? Nos, talán láttunk egyet, mikor a pince mellett eljöttünk. Nyitva volt az ajtó. Bár lehet, hogy teljesen más volt, nem tudom. Sötét van ott. – mesélte Ken, majd Charlotte szó nélkül elviharzott. Ken megfogta Viola vállát bátorításképpen, és lassan sikerült megnyugodnia.
    – Nem szoktam hazudni.. Nagyon rossz érzés.
Időben befutott az utolsó párosunk is, Lysander és Melody a kosárklub előtt „sétálgattak", mikor találkozniuk kellett Castiellel. A barátom felhozta neki, hogy beszélne vele a pincében, majd mikor a célpont elmegy a helyszínre, ír egy üzenetet hogy közbe jött valami, mégsem tudnak találkozni. Akkorra pedig Nathaniel már rég rájuk zárta az ajtót. Ez éppen most történt meg, majd jött egy másik üzenet Melody telefonjára, Nathanieltől: „A keselyű és a veréb a kalitkában".
    – Vajon melyik ki lehet? – kíváncsiskodott Ken, de aztán odasiettünk.
        Az ajtónál Nathaniel a szája elé tette az ujját jelezve, hogy egy apró pisszenést se adjunk ki. A pincébe nagyon halkan hallhattuk, hogy Castiel és Charlotte a helyzetük miatt szitkozódnak.
    – Egészen biztos vagy abban, hogy ez jó ötlet? – kérdezte suttogva Melody – Szerintem semmit nem érünk el vele.
    – Csak várd ki - csitítottam - ide pont a kettejük személyisége kell a helyzet nyugodttá válásához.
    – Mindegy, hogy mi lesz, nekem tetszik az ötlet – lelkesedett Nathaniel, majd hallhattuk, ahogy Castiel belerúg az ajtóba. Nathaniel egyre jobban élvezte a helyzetet.
A rugdosás arra vezetett, hogy Charlotte türelme elfogyott és panaszkodásba kezdett. Nem kellett sokáig várni mire összevesztek és egymást hibáztatták és szapulták. Kiabáltak, mint a 40éve házasok.
    – Hihetetlen, mintha két Castielt hallanék! – csodálkozott Lysander és a legtöbben egyetérthettünk.
    – Biztos, hogy ez jóra fog vezetni? – kérdezte Viola.
Nemsokára megunták az értelmetlen vitát és elhallgattak, majd pár perc múlva lassan ismét beszélgetni kezdek. Ez viszont másmilyen, mondhatni barátias, kellemes társalgának hangzott. Elégedetten kihúztam magam és többen is elismerő pillantásokkal dicsértek.
        Lysander hangos trappolásba kezdett, erre a hangra pedig odabentről is felfigyeltek. Mindketten kiabálni kezdtek és ütlegelték az ajtót.
    – Ki van itt? Castiel, te vagy az? – kérdezte.
    – Te vagy az, Lysander? Jól felültettél, mi ez az egész?? – kiabálta.
    – Írtam, hogy dolgom akadt, de nem válaszoltál, így visszajöttem, hogy minden rendben e. Talán ott nincs térerő.
    – Rohadtul nem érdekel, szedjél ki innen!
    – Talán beragadt az ajtó, mindjárt jövök, hozok segítséget. Maradjatok itt – tette hozzá a hatás kedvéért, majd ismét trappolni kezdett.
    – Ó, pedig el akartam menni sétálni – mondta Charlotte szarkasztikusan.
Amíg Nathaniel a kulcsot elfordította a zárban, hárman is rángatni, ütni kezdtük az ajtót, hogy ne hallatszódjon a kattanás.
Tökéletesen alakult a terv, Castiellel pont azt értük el, amit szerettem volna, de egy dologra nem készültünk: mit keresünk itt ilyen sokan.
    – Én a kosárklubban voltam – magyaráztam, mire Ken, majd Viola is csatlakozott.
    – Én a Kertészklubban.
    – ...Én pedig a művészklubban.
    – Még maradtam segíteni a Dök teremben – vágta rá Melody.
    – Én pedig megpróbáltam megkeresni a húgom táskáját, hogy otthon ne kelljen őt hallgassam.
        Elmondhatjuk, hogy végül minden rendben lett. Alexy és Armin már rég elhelyezték a lopott dolgot a tulajdonos padjában, és kint várakoztak, ahol majd nem veszik észre őket. Kim és Iris nem volt ilyen makacs és a feladatuk után hazamentek, a koliban, vagy másnap úgy is megtudnak mindent.