Vadócok (Csábításból Jeles fanfic)

29. Fesztivál

        Egy örökkévalóságnak tűnt, de aztán megjelentek. Egyszerre 5 en is, kettő társaság.
    – Jó ég! – suttogta Sarah. – Itt az igazgatónő, Mrs. Delanay és Mr. Faraize. Én nem merek oda menni!
    – Ne aggódj, a tanárok másként viselkednek ilyenkor, hisz ők is csak emberek. És egy ilyen kezdemény csak jó pont náluk. – győzködtem, de látszólag túl sok volt nekik, hogy első vendégnek még tanárokat is kapnak. – Rendben, majd megyek és elintézem én. Valaki viszont foglalkozzon a másik társasággal, szerintem egy házaspár.
Azzal elindultam a tanáraim felé, akik tanácstalanul, de kíváncsian araszoltak egyre közelebb.
    – Kellemes napot kívánok! – mosolyogtam rájuk és igyekeztem elfedni, hogy valójában én sem vagyok a leghatározottabb. Főleg az stresszelt, hogy tudtam, most minden tekintet rám szegeződik. Mind a felszolgálóknál, mind a klub helység ablakainál. – Kínálhatom önöket hellyel?
    – Igen, köszönjük, Caroline. – válaszolt az igazgatónő, és úgy tűnt élvezi a helyzetet. Elvezettem őket egy asztalhoz, ahol hamutál is van, mivel Mrs. Delanayről már tudtam, hogy cigizik. Ahogy kiadtam három menü lapot, már rá is gyújtott.
    – Ó, mennyi választék van! – lelkendezett Mr. Faraize. Annyi azért nincs, de lehet tényleg csak nagyon alapszolgáltatásra számítottak.
    – És milyen nyugodt itt... ellenkezőleg, abban az épületben. Tiszta őrültek háza.. – bosszankodott a kémiatanárnő.
        Szép lassan elslisszoltam, nem akartam végig fölöttük állni. A másik asztalra pillantottam, ahol Hannah szolgálta ki a házaspárt. Eddig minden rendben ment.
Később felvettem a rendelést, amit leadtam a konyhán dolgozóknak. 2 kávé, 1 latte, és két süti. Kivittem, közben pedig ismét vendégek érkeztek, de volt aki foglalkozzon velük.
Szerencsére nem rontott ránk egyből tömeg, így szépen lassan beletanulhattunk mindenbe. Azt hittem, hogy a csapatmunkát fogom élvezni a legjobban, de be kell ismernem, imádom a vendégekkel való társalgást.
        Többnyire szülők érkeztek hozzánk, főként házaspárok, vagy régebbi ismerősök, akik itt újra találkozhatnak. A szülők, ha nyitottak voltak a témára, mindig megkérdeztem, hogy melyik osztályban tanul a gyerekük és ejtettünk pár szót arról, hogy milyen eseményben részes.
Volt egy 5 tagú férfitársaság, akik annak idején ide jártak, és most a gyerekeik tanulnak. Lelkesen beszéltek az itt töltött élményeikről, majd elpletykáltak néhány régi esetet.
Volt egy idős néni sétabottal, aki alig várta, hogy elmesélje, az unokáját jött megnézni, mert a szülők sajnos nem lehetnek itt. A rossz látása miatt felolvastam neki a kínálatot, majd közösen választottunk. Kapott ajándékba egy szelet zserbót is, mert ez a nagyi piszkosul megérdemli!
A következő vendégem, Patrick tanár úr volt. Megtettem a kötelezőeket és már épp menni készültem, mikor az asztalnál hellyel kínált. Meglepett, de vitathatatlan, hogy jó a társasága. Körbenéztem és mindent rendben láttam, megengedhetek magamnak egy kis pihit. A tanár úr belekortyolt a kávéba, és azonnal dicsérni kezdte.
    – Köszönjük, a srácok odabent kitesznek magukért.
    – Roppantul leleményes ötlet volt, hogy kávézót csináljanak, gratulálok önöknek. Az ember jól érzi magát a sok osztály között, mindenki nagyon kreatív, majd hirtelen kiülhetünk egy csöndes helyre, és mintha megállt volna az idő.
    – Örülünk, hogy a látogatók elégedettek velünk. – mosolyogtam. Beszélgettünk még egy kicsit, aztán folytattam a munkát. Időnként már néhány diák is ellátogatott.
Két asztalnál izgatott nyolcadikosok limonádéztak, miközben a jövőbeli terveikről tanácskoztak. Egy másiknál pedig itteni tanulók, félig meddig jelmezbe, vagy az osztályt reklámozó pólóban ülve élvezték a pihenőjüket.
Időnként tőlünk is levált néhány ember, hogy körülnézhessenek a fesztiválon és kipróbálják a többi osztály rendezvényét. Cserélgettük egymást, hogy mindenki sorra juthasson több alkalommal is, így nem lesz unalmas. Bár ez így sem mondható annak.
        Dél körül megérkezett Bella. Egy lány kiszolgálta őt, aki jól ismerte már. Mondjuk érthető, hisz egy évfolyam. Viszont mikor Rosa észrevette a jelenlétét, láttam rajta, hogy forral valamit. Miután a rendelés leadódott, Rosa is bement a klub helységbe. Pár perc múlva pedig Kentin bukkant elő, fülig elvörösödött arccal. Egyik kezében a tálca, amin a capucchino és a süti volt, másik kezét idegesen a kötényébe törölte, amin már fellelhető egy- két kávéfolt.
Hihetetlenül aranyos jelenetnek lehettünk szemtanúi, ahogy odament a barátnője asztalához és kiszolgálta. Bella arca ragyogott. Rosa odakiáltott Kennek, hogy tartson egy kis szünetet, mire a fiú leült a barátnője mellé. El sem mozdult, amíg elfogyott a rendelés. Belekóstolt a forró italba, majd Bella szájáról is letörölte a süti habot. Mi pincérlányok, olvadoztunk a jelenet láttán.
        Később újabb meglepetés várt, a vendég nem más volt, mint Peggy! Alig hittem a szememnek. Bár más kezdett el foglalkozni vele, de végül átvettem és én vittem ki a kért rendelést. Így is „elkéstem", mert addigra Rosa beelőzött és már mellette ült, hogy kifaggassa.
    – Nahát, te is itt vagy? Kész meglepetés! – mosolygott Peggy.
    – Igen, meg odabent Kentin. De mesélj, hogy kerülsz ide?
    – Be akartam valamikor ugrani találkozni mindenkivel, és a nyílt nap egy elég jó alkalom erre.
    – És milyen az új helyed?
    – Elégedett vagyok. Látom benne a lehetőséget, és egy karrieri tehetségkutatón, ellátogathattam az országos hírcsatorna központjába.
    – Nem semmi, akkor meg sem állsz addig, igaz?
    – Remélem! – kacsintott. Egy kicsit túl sokáig beszéltünk, így aztán kénytelen voltam elköszönni, hogy tovább dolgozzak.
Na persze ezt senki nem veszi rossz néven, mert minden kiszolgáló szívesen csatlakozott egy kis időre az adott vendéghez. Nekik is sok ismerősük megfordult itt, és alig várták, hogy lelkesen beszámoljanak mindenről.
         Nemsokára anyuék is megérkeztek. Mindketten lelkesnek tűntek, és úgy tűnt az emblémás, feltűnő nyakláncokból és papírcsákókból kiindulva, hogy nem ide tértek be először.
    – Sziasztok! Mit hozhatok nektek? – kérdeztem, miután a kiszolgálást átvettem egy másik lánytól. Neki már így is több kliense volt és tájékoztattam hogy ők a szüleim.
    – Elragadóan nézel ki, kicsim! – mosolygott anya, és alaposan végignézett rajtam.
    – Úgy látom, nagyon beleéled magad. – folytatta apa is.
    – Igen, szórakoztató ez a nap! És ahogy nézem, ti is felfedeztetek néhány helységet. – nevettem, mire apa büszkén mutatta a Mario figura díját.
    – Ezt a videojáték teremben nyertem!
    – Alig tudtam apádat elrángatni onnan. – újságolta anya, mire ismét nevetni kezdem. Arminnal igencsak jól kijönnének. – Jólvan, akkor rendeljünk. Egy kávét kérek, és egy krémes sütit!
Anya rosszallóan csóválta a fejét, de nem tett megjegyzést. Ő csak egy kávénál maradt. Sokáig elidőztek és beszélgettek, én pedig ha épp megtehettem, odamentem néhány szót váltani. Aztán továbbálltak, hogy felfedezzék a kimaradt programokat, és talán még egy -egy tanárt is el tudnának csípni. Eszem ágában nem volt ötletet adni arra, hogy hol keressék.

        Néhány kiszolgálás után, megjelent Castiel. Nem várta meg, hogy valaki eligazítsa, egyből talált magának egy hamutálcával ellátott asztalt. Bár a ParaLabirintustól jön, a kinézete mégsem azért volt feltűnő, mert ijesztően fest. Annak ellenére pedig, hogy mennyire tartotta magát a nemtörődöm stílusához, látszólag maximálisan beleadott mindent. Haját (valószínűleg csak színezővel) ezüstre festette, bőre pedig sápadtabbá vált a hulla smink miatt. A szürke felső nagy volt rá, teljesen kinyúlt a nyakánál, ujjai túl hosszúak voltak, hogy alig látszott ki a keze, mellkasnál és hátnál pedig össze- vissza kaszabolva. Ez ijesztő?? Ez nagyon szexi!! Fehér szűk nadrágot viselt, de az összkép érdekében összekoszolták, vagy legalábbis úgy nézett ki a „mintázat".
Több lány is zavarba jött tőle, de ezen nem lepődök meg. Castiel megjelenése igazán figyelemfelkeltő. Mary kislányos zavarral ment hozzá, hogy kiszolgálja, a többiek pedig körülöttem összesúgtak. Hízelgő volt, hogy én vagyok a barátnője, de nem akartam a tudtukra hozni. Úgy hangzana, mintha felvágnék emiatt. De Castiel észrevett, miután rendelt és egyedül maradt, onnantól pedig folyamatosan bámult. Egyedül csak a keze mozgott, ahogy a cigarettát a  szájához emelte és vissza, de még akkor sem figyelt más felé, mikor a tálcába lehamuzott. Ha nem megyek oda, így fog ott ülni végig. Elindultam, majd mögöttem még Rosa tipikus pletykás hangját hallottam meg, úgyhogy innentől semmi nem marad rejtve a lányok elől. Castiel széles vigyorral végignézett, ettől zavarba jöttem. Elvégre egy elég kényes ruha van rajtam, bár az is igaz hogy az imént én is ugyan ezt tettem vele.
    – Csini, ezt valahogy elfelejtetted megemlíteni nekem. – utalt a pozíciómra.
    – Azért, mert Rosa velem is „elfelejtette" tudatni. – válaszoltam, mire nevetni kezdett. – De te is nagyon jól nézel ki, így talpig szürkésben. Mint egy szellem. Csak a piros cipőd nem illik hozzá.
    – A szerepemnél egyáltalán nincs rajtam cipő, de így kint nincs kedvem mezítláb mászkálni.
    – Jó ég, mégis mit csinálsz te ott? – próbáltam komolynak tűnni, de a szám széle folyton felfelé görbült, ahogy elképzeltem őt.
    – Többnyire? Eszeveszettül kiabálok mindenkire. – vonta meg a vállát.
    – PFFF!
    – Komolyan, egy széken ülök, rajtam valami kényszerzubbony cuccal. És ha jönnek, kiabálok.
    – Nem bírom!!! De amúgy... - szipogtam - El is hiszem, hogy nálad ez működik. Remélem ma még láthatom.
    – Valójában kíváncsi voltam, hogy eddig miért nem jöttél el. – mondta keresztbe tett kézzel, de igyekezett úgy tenni, mint ha nem érdekelné. A kis ártatlan.
    – Felváltva tartunk szünetet, nekem eddig csak egy 20 perces volt. Ez idő alatt nem értem el a suli végébe, de ígérem, hogy ti lesztek a következők.
    – Na persze. – vigyorgott.
    – Igazából Caroline, nyugodtan tarthatsz szünetet most már. – szólt mögöttem Rosa, mire meglepve megpördültem. Nem is hallottam, hogy jön. – A legutóbbiak már visszajöttek és egész jól elboldogulunk, vagyunk itt bőven. Azért egy óra múlva gyere vissza, de addig is csináljatok valamit együtt.
    – Biztos? Egy óra?
    – Jaj, ugyan már! Érezd jól magad. Legfeljebb majd besegítek a lányoknak. Menj csak, ne is lássalak! – noszogatott a lány, mire Castiel felállt az asztaltól és a kezét nyújtotta. Meglepve pillantottam rá. Csak így, az iskolában kézen fogva? Történt már ilyen? Biztosan, de most mégis olyan érzés, mint egy randi.

    – Meddig vagy szabad? – kérdeztem, ahogy átverekedtük magunkat a főajtón.
    – Igazából bármeddig. Veletek ellentétben, mi nem folytunk annyira bele. Meg persze nekünk a 11.es osztály jutott, így nem kell bébiszitterkedni már.
    – De téged elnézve, nem ezt mondanám...
    – Talán furcsa, hogy tetszett a téma? – felvonta az egyik szemöldökét, de nem várt meg, hogy magyarázkodásba kezdjek – Nyugi, csak arról van szó, hogy ha épp kedvem van hozzá, beállok egy „kelléknek". De vagyunk elegen, szóval mondhatni pótolható alany vagyok. A két lány ennyit sem vállalt, csak óránként rájuk néznek. Nem mintha nem lenne nélkülük egyszerűbb.
    – Hű, erre nem is tudom mit mondjak. De tetszik a rálátásod. És? Akkor menjünk a te osztályodhoz?
    – Nem, majd a legvégén, ha már vissza kell menned. – legyintette, úgyhogy nekivágtunk felfedezni a többi termet.
        Néhány játékot mi is kipróbáltunk és ez idő alatt tényleg egy randizó párnak éreztem magunkat. Bár több alkalommal is megbámultak minket, de ez aligha kifogásolható tekintve, hogy egy fodros ruhájú pincérlány és a hulla, kéz a kézben sétálgatnak.
Több ismerősbe is belefutottunk. Alexynél például hosszabban elidéztünk, mert vele Charlotte és Lisa volt beosztva. Bár eleinte a két lány nem volt jelen, de aztán végszóra befutottak és Lisa célirányosan a tekintetünkről az összekulcsolt kezünkre szegezte a retináját. Szinte lyukat égetett a tenyerembe. Nem váltottunk szót, úgy hagytuk el később a termet.
        A lépcsőfordulónál egy nagyobb tömeg állt meg, így kis híján elszakadtunk egymástól. Egyre távolabb kerültünk, de a kezemet szorosan tartotta és nem engedett el. Hálás voltam érte, mert akkor tuti elveszek, ide a magasított cipő sem ér semmit. Végül gyakorlatilag kihúzott a tömegből, és nevetni kezdtünk. Épp ekkor ment el mellettünk Boris tanár úr. Sietősen haladt, de azért vidáman megjegyezte, hogy „Boldog fiatalság...~"

        Még volt egy időnk, kimentünk az udvarra levegőzni.
Ott futottunk össze anyuékkal.
Apán már jóval több logós kacat volt, kezdve a kitűzőktől a neonos karkötőkig. Úgy tűnt, mint aki újra éli a gyerekkorát, bár anya sem tűnt unottnak. És hiába a sok ember, nincs túl sok pincérlány a suliban, így hamar kiszúrtak. Engem, és mellettem Castielt. Tudtam, hogy itt az idő. És ez a lehető legjobb időzítés, mivel ma mindenki nagyon jókedvű.
    – Nahát, Caroline. Miért nem mondtad, hogy szüneted van? – kérdezte apa, picit csalódottan. Na tessék, oda a jókedv.
    – Ugyan már kedvesem, hisz nem látod, hogy a fiatalok jól érzik magukat? És mi is jól szórakozunk ketten, vagy nem? – csipkelődött anya, ami egy nagyon jó visszavágásnak bizonyult.
    – A telefonom nincs nálam, és eddig nem láttalak titeket. – mondtam az igazságnak hűen – Szóóval... Már említettem nektek otthon, ő itt Castiel. És.. ők pedig a szüleim – mutogattam jobbra-balra, valószínűleg nem ez a legtermészetesebb bemutatkozás.
    – Nagyon.. örülünk.. – mondta anya, de mindkettejük arcára volt fagyva a mosoly. Castiel elnevette magát.
    – Én is örülök, hogy megismerhetem magukat. És ne aggódjanak, nem így nézek ki a mindennapokban. – tisztázta a helyzetet, mire már mindannyian nevettünk.
    – A hozzá beosztott osztály, ParaLabirintust csinált.
    – Ó hát erről van szó! – vigyorgott apa. – Azt hiszem még nem is láttuk, de biztosan elmegyünk oda is. – lelkesült vissza.
    – A földszinten van, leghátul. – magyarázta a fiú.
    – CASSY!! – hallottunk egy nő hangját a távolból egyre közeledni. Cassy kivételével mind abba az irányba fordultunk, ő pedig csak ledermedt, összeszorította a fogát és felvonta a tekintetét.
        A tömegből Castiel anyja lépett elő. Kész csoda, hogy képes volt kiszúrni a fiát. Végül mögötte lassan az édesapja is felbukkant.
Valeria észrevett engem is, majd felcsillant szemekkel hozzám sietett, hogy szorosan magához öleljen.
    – Édesem, milyen aranyos vagy ebben a szerelésben, ezért igazán megérte eljönnünk! Nézd, Louis, hát nem ragyogó? – hadarta a nő, a férfinak egy szót sem engedve.
    – Anya, ha nem engeded el Carriet, oxigénhiányban fog meghalni. – mondta morcosan, keresztbe tett kézzel. Apuék igyekeztek összerakni a látottakat, és tekintetükből ítélve elég jól is állnak.
    – Maguk, ha nem tévedek... - kezdte anya, de akkor Valeria is kapcsolt és már minden figyelme rájuk terelődött.
    – Ó, hát végre! Maguk bizonyára Caroline szülei! Már úgy vártam, hogy egyszer találkozhassunk!!
    – A kisasszony mesélte, hogy távolabbi városban laknak. – csatlakozott Castiel apja is. Miután a szüleink bemutatkoztak, nagyon hamar megtalálták a közös hangot és kicsit úgy éreztem, háttérbe lettünk szorítva. Aggódva Castielre pillantottam. Nagyon bírtam Valerie stílusát, de tartottam tőle, hogy megemlíti a náluk alvásaimat. A szüleim ki térnének a hitükből, ők ilyen téren korlátoltabbak.. Sokkal.
Castiel egyértelműen vette az adást, így bepróbálkozott azzal, hogy a szüleit elcsalja egy kicsit, hogy több időt töltsenek el együtt. Hasonlóan tettem én is.
    – Anyu, igazából nekem még egy 20 percem van, szóval, ha szeretnétek, egy valamire még van idő, amit kipróbálhatunk közösen.
    – Ez nagyszerű ötlet! – értett egyet apa – Mondjuk az a kísértetlabirintus, amiről a barátod mesélt.
    – Ó igen! Ott már kétszer is voltunk! – mondta Valerie – Nagyon ajánlom nektek, igazán kreatív egy osztály. Mi pedig mindenképp megnézzük a te említett kávézódat. Az udvaron még nem is voltunk ezelőtt, ezért nem láthattuk.
Így szétváltunk, és én a szüleimnek mutattam az irányt.