Vadócok (Csábításból Jeles fanfic)

1. Kosárláz

        Néhány napja már, hogy az iskolában megnőtt a nyüzsgés. Egy hétig tart a különböző sulik kosármérkőzése, hogy eldőljön idén ki lesz a legjobb. Sokak örömére emiatt bejöhetnek a pályánkig a külsősök, hogy saját intézményüknek drukkoljanak, így persze előtérbe kerülnek különféle ismerkedések is.        A sok izgalom hatására az igazgatónő jóváhagyta, hogy amíg tart a verseny, az órák rövidebbek lesznek, hogy mi is kint szurkolhassunk. Ez valójában Nathaniel érdeme, mivel a bajnokság hetének első napján, mindenki tűkön ülve várta a kicsengetést és az órákra sem tudott figyelni senki. Aki viszont a legjobban járt, az Castiel. Klubtagként ő is játszik, így egy hetes felmentést kapott a tanulás alól.
Délben ért véget a hatodik óra és mindenki az udvar felé igyekezett.
    – Egy pillanatra, Caroline! Tudna maradni? – szólt utánam Mr. Faraize.
    – Hát.. Ha muszáj – húztam el a számat, és reménytelenül visszasétáltam. Rosa, mikor elhaladt mellettem szólt, hogy a lelátó mellett keressem majd.
    – Tudom, hogy mindenki kíváncsi a versenyekre, de nem fog sokból tartani – nyugtatott a tanár úr – Csupán azt szeretném, hogy segítsen visszavinni a raktárba a térképeket, mert következő órán új témakört veszünk. Egy fiút akartam erre megkérni, de ők surrantak ki elsőként.
    – Igen, ez jellemző. De pont a héten veszünk új anyagot?
    – Bár elég zabolátlan a légkör, a tananyaggal még haladni kell.
    – Castielnek lesz mit behoznia – gondolkoztam hangosan.
    – Remélem, jegyzetel valaki neki, hogy délutánonként tudjon tanulni.
    – Teeermészetesen, tanár úr.
        Még beugrottunk a tanáriba a raktár kulcsért, de ott sem volt jobb a légkör. Az igazgatónő éppen arról beszélt, mennyire várja már, hogy péntek legyen, aztán jövő héten minden a régi kerékvágásba lesz. Valamint mekkora szerencse, hogy azt még megtilthatják, hogy a külsős „huligánok" nem léphetnek az épületbe. Persze az udvar így is tele van velük.

        A pakolás után ismét szabad voltam és siettem hátra, a kosárpályához. A lelátó természetesen dugig volt, a kerítésnél szurkolt Iris, Melody, Alexy és Viola. Armin mellettük ült a földön, háttal a meccsnek, és most is játszott. Rosalya ahogy mondta, a lelátó árnyékában ücsörgött Kentin társaságában és valóságos pikniket csinált. Kiterített egy plédet, tálcákon pedig süteményeket és szendvicseket helyezett el. Limonádét töltött, mikor odaértem.
    – Éppen jókor! – lelkendezett Rosa – Kentinnel arról beszéltünk, hogy... mindegy. Úgy is tudod.
Ken nem szólt semmit, úgy tett, mintha nagyon lekötné a sütik látványa. Talán így is volt.
    – És, mennyi az állás? – kérdeztem.
    – Nem igazán tudom. Hallottam néhány húúú– t, meg ááááh– t, de nem tudom ki javára – vonta meg a vállát.
    – Látom, még mindig nem érdekel a kosár. Pedig elég jó esélyeink vannak az eddigi végeredmények szerint.
    – Nem, még mindig nem érdekel. És azt sem értem, te miért vagy klubtag.
    – És ha tag vagy, te miért nem játszol? – kérdezett közbe Ken.
    – Nem játékos terén vagyok tag, csak be szoktam ugrani pattogtatni néhányat, hogy legyen látszatja annak, hogy ott voltam. Régen a jelentkezéskor telt házak voltak, és nem sok opció maradt, ezért ezt választottam.
    – A másik opció volt a kertész klub – folytatta Kentin – Odamentem, én.
Rosalya felvont szemöldökkel nézett ránk.
    – Véletlenül nem cserélték fel a jelentkezési lapokat? Nyugodtan megmondhatjátok srácok, hogy utólag már nem akartatok variálni, és megelégedtetek a sorsotokkal, hogy... Caroline, velünk vagy még?
Visszakaptam a tekintetem Rosara, de túlságosan érdekelt a meccs.
    – Jól van, megértettem – sóhajtott – Nem tartalak vissza, menj nyugodtan. Végül is klubtag vagy, ott a helyed. Még a pályára is bemehetsz.
Az utóbbi mondatára felkaptam a fejemet, hiszen erre még nem is gondoltam. Ettem egy krémes sütit, majd elvettem egy üdítőt és csatlakoztam Irisékhez. A pályára esélyem nem lett volna bejutni, mert a bejáratánál is álltak.