Vadócok (Csábításból Jeles fanfic)

34. Kényszerpihenő

        Másnap kora délelőtt benézett hozzám Rosa és Iris. Bár iskola volt, ők is felfüggesztést kaptak, de megszokásból korán keltek és aznap amúgy is el akartak jönni hozzám. Elmeséltek még pár részletet, Castielről viszont ők sem tudtak többet mondani, mint amit már hallottam Nathanieltől. Később jött az orvos, hogy ideje letudni az utolsó ellenőrzéseket, így a lányok hazamentek. Dél körül hívott anya, hogy elmennek megebédelni, aztán pedig a kollégiumba, hogy elintézzék az eltávot. Addig én maradtam a kórházi kosztnál és vártam az eredményeket, hogy egy csomó papírral távozzak.
        Fél 1 körül volt, amikor kinyílt az ajtó. Én egy ápolóra számítottam, de aztán a telefon is majd kiesett a kezemből, amin épp Angry Birdeztem (fél kézzel!).
Castiel óvatosan bekukucskált, majd amikor találkozott a tekintetünk, beljebb jött. Egyáltalán nem örült, de ezen kívül el sem tudtam képzelni, mi járhat a fejében. Hogy mi történt vele..
    – Castiel.. Te mit..? Én..
    – Hogy vagy? – kérdezte az értelmetlen makogásomat félbeszakítva.
    – Hát.. a körülményekhez képest? – próbálkoztam elviccelni, és legalább egy apró mosolyt mutatott felém. Leült mellém az ágyra. Előbb a begipszelt kezemet vizslatta, majd az arcomat. A tapaszt már leszedték, így 4 vízszintes vonal látszódott.
    – Mintha egy cicával harcoltál volna.. – jegyzete meg.
    – Olyan érzés is volt. – osztoztam a gondolatmenetén, aztán végül komolyra fogtam – Kerestelek tegnap.. Nem tudtalak elérni.
    – Tudom. Egy kicsit... zűrös volt.
    – Tudok néhány dolgot. Hogy téged is a teremben marasztaltak. A megbeszélés után pedig maradnod kellett. Miért?
    – Mert az én szüleim még csak akkor voltak úton hazafelé. Meg kellett várnom, hogy a vénasszony velük is végig vegye, amit már egyszer ledarált. Mintha egy film ismétlését kellett volna végig néznem, ami már elsőre is „ZS" kategóriás volt. Apámék utazós cuccokkal egyenesen a suliba jöttek, majd utána végre hazamehettem velük. Ott pedig újra, már harmadjára éltem át az egész hülyeséget, szóval ezekkel együtt már bőven beesteledett. A telefonom pedig valamikor lemerült. Nem vettem észre, mert az a nő, aki 3 agyvérzést is kihordott, elkobozta mikor próbáltam elütni az időt.
    – Sajnálom.. – mondtam szemlesütve.
    – Mégis mit?
    – Ez az egész.. az én hibám. Meg persze Amberé. De ha nem megyek bele, akkor ez az egész megállt volna pár beszólogatásnál. Senki nem kapna felfüggesztést.
    – Érdekes, én úgy hallottam, hogy Rosalya esett neki a folyosón az egyik barátnőjének.
    – Ez.. lényegében így volt, de engem védett. Tudod, hogy anyatigris is tud lenni.
    – Ne törd magad, ebbe ahogy lehet, mindenki benne volt.
    – De így minden pocsék.. Most lesznek a vizsgák, amiről lemaradunk. Azt sem tudom lesz e esélyem így a főiskolára.
    – Az érettségire tanulsz. Most bőven van rá időd.
    – És sokáig nem találkozunk, mert ma hazamegyek a szüleimmel. – folytattam tovább, mire Castiel elcsendesedett pár pillanatra.
    – Igen, erre számítottam.. De legalább akkor tényleg a tanulásra tudsz koncentrálni. - mondta nyugodt hangon, én pedig aligha hittem volna, hogy épp Castiel fog engem tanulásra ösztönözni.
    – Nem is értem, hogy tudsz ilyen pozitív lenni. – mondtam, szinte már vádlón.
    – Elég negativitást lefolytattam tegnap. És annak sincs értelme, ha ketten bosszankodunk. – megsimogatta a fejem és megpuszilta a homlokom. Már ezzel is jobb hangulatom lett. – Mellesleg azt hittem, majd egy csomó magyarázatot kell adnom, de úgy látom, nagyon is képben vagy.
    – Hát azért összeraktam abból, amit a szüleim mondtak, délelőtt pedig itt volta Rosa és Iris.
    – Nekik is van bőven idejük most már. – nevetett a tőle megszokott könnyelműséggel.
    – Valamint... volt még valaki, aki felvilágosított. Tegnap eljött Nathaniel, mielőtt még véget ért volna a látogatási idő. – A mosoly azonnal lehervadt az arcáról, szemében pedig azt láttam, mint tegnap apáéban. Düh.
    – Azaz alak eljött hozzád még aznap? Miután az igazgatónő elengedett mindenkit, és csak nekem kellett bent rohadni? – kérdezte rémisztő lassúsággal, mire bólintottam. Nem szólt semmit és tudtam, hogy azért, mert egy cseppnyi szépség nem lenne benne.
    – Elküldtem. – mondtam, mielőtt még ő mondhatott volna valami visszafordíthatatlant. A válaszom meglepetésként érte. – Eljött, elmondta, amit akart, én meghallgattam, aztán megkértem, hogy menjen el. És nem erősködött, hanem elment. – Jól láthatóan kezdett megnyugodni és tudtam, hogy egyáltalán nem ezt várta tőlem, sokkal inkább magyarázkodásokra, mint eddig is. De megértettem, hogy ezek neki felérnek apróbb árulásokkal.
    – Miért küldted el? Ha meg is tette, a kis lelkének ez biztosan nem esett jól.
    – Azért, mert nekem akkor rád volt szükségem. Nem pedig rá. Ahogy most is. – Zavarba jöttem a saját mondandómtól, de ő hozzám bújt, hogy megöleljen. Váratlanul szoros volt és a hátam ívelése miatt felnyögtem. Engedett a szorításon, de továbbra is ölelt.
        Jó ideig élveztük ezt a ritkán békés hangulatot, aztán a telefonom csörgése visszarántott a súlyos valóságba. Anya volt, akinek a hangja újra eszembe juttatta, hogy itt még nincs idő megnyugodni. Csak tájékoztatott, hogy most végeztek a kollégiumnál és jönnek a kórházba, szóval készüljek el.
    – Hát, azt hiszem ennyi.. – mondtam Castielnek lemondó sóhajjal.
        Elővettem a ruhákat, amibe tegnap voltam, hogy lecseréljem a kórházi pizsamát. Castiel úriember módjára elfordult, amikor nekiálltam öltözni. Átcseréltem a nadrágot, de a felsőrésznél már problémába ütköztem. Nem tudtam jól elfordítani a csuklómat és amikor a testemmel próbáltam segíteni, a hátam hol lüktetett, hol belenyilallt.
Végül Castiel melegségét éreztem mögöttem. Óvatosan előrenyúlt, hogy lefejtse a pizsama felsőt. Magamhoz vettem a melltartómat, ő pedig hátul összekapcsolta. Ameddig pedig a hosszú ujjú felsőmmel babráltam, egy nagyon óvatos csókot nyomott a hátamra, éppen a sérülésre. Ismét végignyilallt, de ez másmilyen volt. Azonnal libabőrös lettem, ő pedig a kezét gyengéden a vállamra tette. Még el se váltunk, de máris hiányzik.
    – Add ide a felsőd, mert meg fogsz fázni. – mondta végül, majd megpuszilta a fejem tetejét.
    – Nem szívesen mondok ilyet... – kezdtem, miután teljesen felöltözve, a táskámmal az ép kezemben álltunk az ajtóban – De a szüleim bármikor ideérhetnek. És anya hangjából ítélve, most éppen nem lelkesednének érte, ha mellettem a barátommal találnának meg.
    – Igen, erre már gondoltam én is. A nyíltnapon azt hittem van esélyem, de miután tegnap az utolsó padból végighallgattam az apádat, rájöttem, hogy akkor az csak pillanatnyi jókedv volt felém.
    – Ne mondj ilyet. – mosolyogtam– Tényleg szimpatikus voltál nekik. Csak most ez a szimpátia ide kevés lesz..