Vadócok (Csábításból Jeles fanfic)

6. Tartós emlékek

        Szerda reggel utoljára vettem fel az ünnepi egyenruhát, ezután 3 hónapig a szekrényben fog állni. Az ünnepségen az igazgatónő beszéde tartott a legtovább. Szólt némi szót a végzős diákokról, majd köszöntött minket, akik leváltják őket, végül pedig a frissen érkezőket. Elmondta az év jelentős eseményeit, mint a sportnapi kirándulás, karácsony, nyílt nap, valamint a kosárbajnokság, amit nálunk tartott a város. Szinte már majdnem hozzátette mennyire örül, hogy ezután megúszták, mert jövőre másik iskola a soros.
        Az évzáró véget ért, Rosalya pedig összeterelte a csapatot.
    – Közel négy óra múlva, pontban délután kettőkor mindenki legyen a karaokébár előtt. A 6os szobába kaptunk helyet, úgyhogy aki hamarabb érkezne, oda tud menni! Köszönöm a figyelmet, oszolhatok! – adta ki a parancsot.
Igyekeztem megkeresni Castielt, de hamarabb rám talált.
    – Carrie, várj egy pillanatot! – szólt, aztán egy pillanatig úgy elhallgatott, mintha tőlem várná a folytatást – Szóval kezd letelni az időd. A szülinapi gyertyád, már csak ma érvényes – szinte meglepődtem, mennyire egyre gondoltunk.
    – Tudom, éppen szólni akartam. Eldöntöttem, hogy mit szeretnék... – türelmetlenül várakozott, karba tett kézzel – Azt szeretném, ha eljönnél velem valahová – Felvonta, majd ráncolni kezdte a szemöldökét.
    – Én tuti nem megyek el veled vásárolni, mindennek van egy határa!
    – Nem, nem ilyenről van szó.
    – Tengerpartra sem megyek, hogy ne egymagad kelljen gyönyörködnöd a tájban.
    – Azt hittem, hogy a romantikus dolgokon mát túlléptünk legutóbb – vágtam közbe, majd kínosan elkezdtem a körmömet babrálni – Azt akarom, hogy el gyere velem egy tetováló szalonba.
    – Minek?
    – Hogy hogy minek? Természetesen, tetováltatni.
    – Te akarsz tetkót?
    – Igen.. Valójában régi tervem, hogy miután betöltöm a 18at, csináltassak egyet. És a napokban láttam Sophiet, és még inkább kedvet kaptam hozzá. Persze nem olyan extrémet, csak egy egyszerűt. Neked csak el kell kísérned, mert nem akarok egyedül menni.
    – Nem akarok olyan helyre menni veled, ahol aztán kínosan kisétálunk, mert rájössz, hogy igenis fájdalmas. Ha annyira akarod, kérd meg Rosalyat.
    – Nem lehet, Rosa azonnal le akarna beszélni róla.
    – Akkor menj el Kimmel, ő benne lenne. Vagy a kisöcséddel, Kentinnel, ő mindenhová kísérget.
    – Elég volt! Azt mondtad, bármit kérhetek, és én ezt szeretném! – makacskodtam.
Castiel morgolódott egy darabig, majd nagyot sóhajtott. Aztán ismét morgolódott, és elrúgott egy kavicsot. Miután befejezte az önsajnálatot, végül mégis egy apróbb mosollyal nézett rám.
    – Soha nem gondoltam volna, hogy neked hamarabb lesz tetoválásod. Na, és mikor akarsz menni?
    – Délre van időpontom, egy óra alatt kész is. A találkozóra simán odaérünk.
    – Hová kell menni?
    – A Szalamandrába.
    – Ott találkozunk – azzal elfordult, és hazaindult.

        Hamarabb ott volt, de legalább így nem kellet aggódnom, hogy nem jön el. Izgatottan léptem be, majd hozzátette, hogy ha a földig kell ütnie, most már akkor is végig kell csinálnom, nincs visszaút.
A váróban csupán pár percet töltöttünk, majd beszólítottak, és leültettek a helyemre, majd Castielnek is felajánlottak egy széket mellém.
    – Akkor a felkarjára szeretné? – kérdezte meg még utoljára a férfi, mire bólintottam.
Mikor a papírról rákerült a bőrömre a rajz, Castiel kíváncsi pillantást vetett rá, talán most először.
    – Egy vonyító farkas? Megleptél, biztos voltam benne, hogy szívecske, virág, vagy „szeretlek anyu és apu" felirat lesz.
A férfi érdekes pillantást vetett rá, majd elfordult és elindította a gépet, ami hangos zúgással szólalt meg. Csendben vártam, hogy milyen lesz, majd ahogy hozzám ért és el kezdett tetoválni, ülve megmerevedtem és összeszorítottam a fogaimat. Ez sokkal fájdalmasabb, mint hittem. Nem akartam megszólalni sem, mert féltem, hogy nem úgy jön ki hang a számon, ahogy szeretném. Sejthettem volna, hogy ilyesmi lesz, de testközelből mégis másabb, olyan érzés, mintha egy apró szikével nagyon lassan vágnák a bőröm, közbe pedig nyomják befelé.
Furcsa volt, hogy Castiel sem szólal meg, de olyan merev voltam, hogy oda sem tudtam fordulni.
A szemben álló falióra szerint 10perc múlva (nekem örökkévalóságnak tűnt) megcsörrent a szalonban egy telefon. A tetováló férfi elnézést kért, mert fel kell vennie, amit én egyáltalán nem bántam. Kifújtam a levegőt, majd Castielhez fordultam. Az arcán a világ összes gyűlölete megtalálható volt, majd rájöttem ennek okára is és azonnal elengedtem az addigra falfehérré vált elgémberedett ujjait. Zsebre tette a kezét és mérgesen bámult rám.
    – Tudtad, hogy milyen angyali tudsz lenni, amikor ideges vagy? – próbálkoztam egy bátorító mosollyal.
    – Akkor most imádnivaló lehetek – válaszolta ugyan olyan kifejezéssel, mielőtt megszólalt.
Közben visszaért a férfi és folytatta a munkát. Először ismét kellemetlen volt, de aztán rájöttem, hogy akárhol varrhat, már az egész felkarom lüktet és zsibbad, így már egészen kibírható lett. Lassan beszélgetésbe is kezdtünk, minden alapvető dolgokról: Mióta tetovál már, miket szokott főleg, én miért pont ezt kértem, első tetkó–e (elég nyilvánvaló) és a többi. Közben Castiel is lenyugodott és becsatlakozott az ő terveiről. A bal karját tervezi minden félével végigtetoválni, miután dolgozni kezdett.
        Hamarabb elkészültünk. Nagyon ügyesen dolgozott, és miután 5 tűre váltott a árnyékolásnál, sokkal gyorsabban is haladt. A végén viszont már így is visszatért az elviselhetetlen fájdalom, mert a bőröm nem bírta a terhelést. Miután befejezte, lekezelte a felületet és fóliát tett rá, hogy mai nap mindenfélétől védve legyen, legfőképpen a portól.
Kimentünk és megköszöntem Castielnek a kíséretet.
    – Nem volt mit tenni, azt mondtam bármit kérhetsz.
    – És ez után mit csinálsz? – tértem ki egyszerűen – Te is haza?
    – Igen, de csak Damonért. Aztán átmegyek Lysanderhez. Valószínű, hogy nála hagyom, amíg azon az unalmas találkozón leszek.
    – Lemertem volna fogadni, hogy Lysander is jön. Azt hittem Rosa elhívja, hiszen úgy is az osztálytársunk lesz.
    – Így történt, de kényelmetlenül érezné magát egy csapat ismeretlen idiótával, még ha ott is vagyok.
    – Egészen biztos vagyok abban, hogy nem ezt mondta.
    – Felőlem – ennyiben hagyta, majd elköszöntünk.