Az alku /befejezett/

6. Lucas

A hét vége felé már teljesen begolyóztam, még szerencse, hogy Oliver beugrott néha és elterelte a figyelmem kicsit.

Talán a bezártság, vagy hogy alig találkozom normális emberi lénnyel, de egyfolytában azon járt az eszem, hogy miért kerül Davon. Napok óta hozzám se ért, mondjuk az ökle nem hiányzik, de be kell valljam, akármennyire is őrültségnek hangzik, akarom, hogy megérintsen, hogy miközben dug, olyan erősen szorítsa a csípőm, hogy már fáj. Vágyom az érintésére. Korábban nem voltam oda a szadomazóért, de változunk, nem igaz?! Vagy ennyire nagy hatással lenne rám ez a pasi? Az is lehet, hogy stockholm-szindróma, végülis a nap 24 órájában be vagyok zárva ebbe a házba. Próbáltam megfelelő magyarázatot találni a történtekre, de nem ment.

Miközben valami gagyi lövöldözős játékkal próbáltam meg elütni az időt, hogy ne kattanjak meg teljesen, haza jött Mr. Seggfej is. Ügyet sem vetve rám levette a zakóját és bement a fürdőbe. Mire kijött, már csak egy boxer és egy póló volt rajta. Töltött magának egy italt majd leült a kanapéra olvasgatni.

Nem bírtam tovább, szerintem ha még egy napot bizonytalanságban és némaságban kell töltenem, inkább belefojtom magam a medencébe. Így hát oda sétáltam elé, kivettem a kezéből a poharat és leraktam a dohányzóasztalra. Nem értette a dolgot, csak bámult rám. Levettem a ruháimat, csak a boxert hagytam fent.

- Mégis mit művelsz?
- Minek látszik? - azzal beleültem az ölébe, a lábaimmal átkulcsoltam  a derekát.
- Ne most!
- Csak akkor lehet, ha te akarod?
- Látod, nem vagy te olyan hülye.

Már láttam rajta, hogy ideges, lüktetett az ér a halántékán. De nem akartam leállni, bennem is kezdett felmenni a pumpa, nem hagyhattam annyiban a dolgot. Elkezdtem körözni a csípőmmel rajta.

- Azt mondtam, hogy most nem! - azzal lelökött a földre.
- Bazd meg! Mégis mi a franc bajod van?

De nem válaszolt, csak felállt és otthagyott. Az ajtó hangos dörrenéssel csapódott be. Felálltam és már indulni is akartam utána, amikor láttam, hogy itt hagyta a telefonját.  Túl nagy volt a kísértés.

Csak ne legyen kód rajta! De amikor megérintettem a képernyőt, gond nélkül felnyílt.

A hívások között semmi extrát nem találtam, de amikor megnyitottam az chatet, majdnem sikerült reflexből a falhoz vágni a telefont. Mégis mit képzel magáról, ki ő? Papol itt nekem arról, hogy régimódi, meg hozzá kell mennem, erre mindenfajta nőcskékkel bújik ágyba a hátam mögött?! Remélem őket gumival dugja meg és nem kaptam el semmit tőlük.

Azt sejtettem, hogy nem tart sokra, de ez. Mégis hogy a francba éljek vele együtt ezek után? Fogalmam sem volt mi tévő legyek. Tudom, hogy ő az egyetlen aki megmenthet minket, de most már kezdek eljutni arra a pontra, ahol nem érdekel. Csak azt akarom, hogy vége legyen ennek a rémálomnak. És én még azt hittem, hogy változhatnak a dolgok köztünk. Tiszta hülye vagyok.

Még az a szerencsém, hogy este jön apa és Michael. Nem tudom mit csinálnék, ha kettesben kellene maradnom vele.

Mivel semmi tennivalóm nem volt, hiszen a lábam nem tehettem ki a kapun túlra, egyetemre nem járhattam, így tanulnom se kellett, úgy döntöttem tovább pusztítom az agysejtjeimet. Leültem a TV elé és találtam is egy sorozatot, ami kellőképp felkeltette az érdeklődésem, Bérgyilkosok akcióban. Hátha ellesek valami bevált trükköt tőlük. Mire az összes részt kinéztem, beesteledett.

Kimentem egy kis friss levegőt szívni a kertbe. Elsétáltam a bejárat felé és megláttam apáék kocsiját. Oda siettem és amikor kinyílt az ajtó megöleltem Michaelt.

- Szia, kölyök. Jó újra látni. Hogy vagy?
- Jól, Michael. Apa!
- Fiam!

Talán kicsit túl sokáig öleltem, mert amikor a szemébe néztem láttam a kérdést, amit nem mondd ki. Egyikük sem szólt semmit az arcomat borító sebekről, pedig láttam rajtuk. Megfeszült az arcuk és már épp szólni akartak.
- Csak hiányoztatok. Örülök, hogy itt vagytok! Gyertek, menjünk be.
Amint beléptünk a házba, Mason elénk jött.