Az alku /befejezett/

7. Lucas

A következő napokban azt éreztem, semmihez nincs kedvem. Talán az egyik legnehezebb órái, percei voltak életemnek. Már reggel azt vártam, mikor lesz este, és feküdhetek le megint aludni, hogy legalább akkor ne kelljen a történteken agyalnom. De akárhányszor megpróbáltam elaludni, sosem sikerült. Csak bámultam a plafont és kattogott az agyam. Próbáltam rájönni, mit ronthattam el, mit tehettem ebben vagy az előző életemben, amiért ezt érdemlem. Tudom, hogy nem mindig viselkedtem kedvesen az emberekkel, sőt, néha elég bunkó tudtam lenni, de nem gondolom, hogy ezt a bánásmódot érdemlem Davontól. Vagy vele tettem volna valamit, amiért ennyire gyűlöl? Képtelen voltam rájönni. A nappalok nagy részét is ágyban töltöttem, még ahhoz sem volt energiám, hogy lemenjek a konyhába enni.

- Na jó, ebből elég volt, ki az ágyból. Tusolj le, aztán csinálok valami reggelit neked. - Jelent meg Mason a hálószoba ajtajában.
- Nem vagyok éhes.
- Nem kérdeztem, hogy éhes vagy-e. Tíz percet kapsz, aztán kirángatlak innen, ha kell a vállamon cipellek le, te választasz.
Tudtam, hogy úgysem hagy békén. Letusoltam és elindultam a konyhába. Gondoltam eszek egy kicsit, ha az megnyugtatja, aztán folytathatom az elfoglaltságomat, ami az önsajnálat volt.
- Kicsit több életkedvet.
Rávillantottam egy kicsit sem kierőltetett mosolyt.
- Most boldog vagy?
- Miért csinálod ezt magaddal?
- Magammal? Ő teszi ezt velem, az a seggfej. Elegem van belőle, meg ebből az egészből. Már az sem érdekel, ha valaki lepuffantja, amilyen kedves, biztos vannak ellenségei. Nem érdekel már az alku sem.
Mason abbahagyta a reggeli készítését és felém fordult.

Azt hittem letol majd, amiért ilyeneket beszélek, de csak bámult rám, szomorú tekintettel.
- Kérlek, ne add fel. Tudom, hogy nem könnyű, de hidd el, ő nem az, akinek mutatja magát. Legalábbis nem volt mindig ilyen.
- Ne adjam fel? Tudod, mi történt? Feladtam minden önbecsülésem és én közeledtem hozzá, mert napok óta szarik rám, erre azt mondta, hagyjam békén. Aztán kiderült, hogy mindenféle ribancokkal lefekszik a hátam mögött. És ez sem úgy derült ki, hogy elmondta, mert annyi gerinc azért nincs benne. Mégis mit tehetnék még? Azok után, amiket művelt velem, csoda, hogy nem fojtottam meg álmában. De nem, mert egy hülye vagyok, aki mindezek ellenére megkedvelte. Vagy fogalmam sincs mi ez, vonzalom, vagy csak az agyamra ment a bezártság. Elfogyott minden energiám.
- Már én is beszéltem vele, de annyira önfejű, egy igazi barom.
- És ezt így a szemébe mondtad?
- Igen.
Felnevettem, nem gondoltam volna róla.
- Jó látni, hogy végre mosolyogsz. Nem tudom mi kell hozzá, hogy végre észhez térjen, de Ryan óta… - hirtelen rám kapta a tekintetét, de aztán visszafordult a konyhapulthoz, hogy befejezze a rántottám.
- Tudok Ryan-ről.
- Micsoda? Mégis kitől?
- De nem mondhatod el neki. Ígérd meg, hogy kettőnk között marad.
- Francba, jól van, megígérem.
- Megtaláltam a naplóját.
- Nem tudtam, hogy írt naplót. És mennyit tudsz?
- Nem sokat, csak annyit, hogy jártak és hogy Davon nagyon szerette, aztán vége lett a naplónak. A neten sem találtam róla semmit, ami felettébb gyanús.
- Igen, együtt voltak és igen, nagyon szerette, de aztán történt valami.
- Basszus, Mason, ne kelljen már mindent úgy kihúzni belőled.
- Ryan elárulta.
- És szakítottak?
- Ígyis mondhatjuk. Davon megölte.
Na erre tátva maradt a szám. Ez a forgatókönyv eszembe sem jutott. Valami nagyon rosszat csinálhatott, ha halál lett a büntetése.
- És mit tett?
- Azt Davontól kell megkérdezned.
Jah, hogyne, mintha válaszolna bármire is.
- Most viszont egyél, nekem mennem kell.
Miután elment, egyedül maradtam, egész nap. Egyfolytában a fejleményeken pörögtem és azon, hogy mit tegyek. Az egyetlen lehetőség, hogy meg tudjam, mi történt, ha megkérdezem Mr. Seggfejet, de azóta az este óta nem beszéltünk. Egy szót sem szóltunk egymáshoz, igazából szinte nincs is itthon sosem. “Itthon”, eddig fel sem tűnt, így hívom ezt a börtöntt. Fogalmam sincs, mikor kezdtem el az otthonomként gondolni rá.