Az utolsó labda |Bakugo Fanfiction - Befejezett|

35.

Izukuval egy kicsit még ott maradtunk kettesben, mielőtt elindultunk volna a többiekhez. Úgy éreztem, hogy kell most egy kis idő, hogy vele lehessek. Éreztem a hiányát, annak ellenére, hogy itt volt mellettem és szinte minden egyes nap együtt voltunk. Vele nőttem fel, és nem szimplán az unokatestvérem, hanem a testvérem. Egy olyan testvér, akinek aranyból van a szíve és végtelenül kedved is. Nála kedvesebb emberrel még nem találkoztam és nagyon kell valakinek überelni Izukut, ha tényleg kedves akar lenni. Mindig másokat helyez maga elé és fontosabbak neki a szerettei, mint saját maga. Emiatt képes meg is sérülni és nem foglalkozni a következményekkel. nem egyszer láttam el emiatt s sérüléseit, vagy ő az enyémeket, amiért én védtem meg, mert a nagyobbak piszkálták őt. Soha az életben nem értettem, hogy mi piszkálnivaló van Izukuban. Mindenkivel kedves volt, nagyon ritkán volt mérges és egy tisztaszívű ember már gyerekkora óta. Katsukinak sem néztem el soha, hogyha belekötött, még ha poénból is. Ez nem poén. Számomra ez sose lesz az, hiszen ott voltam Izuku mellett, amikor bántották őt kicsiként és tudom azt is, hogy nem volt neki ez egyszerű. Őt senki se bánthatja...Túl fontos nekem ahhoz, hogy egy ilyet hagyjak és elviseljek, mint az ő bántása.
Mikor eldöntöttünk, hogy a többiekhez megyünk, útközben felmértük a pályát és pár játékost is. nem tudtam eldönteni, hogy kik a kezdőjátékosom, ugyanis nem voltak külön szeparálva. Egyből apához indultunk, hiszen mégiscsak jobb volt egy olyan ember mellett lenni, akit ismertünk.

  – Szeretnétek megismerni a kezdősöket? – kérdezte meg apa, ahogy odaértünk.

  – Lehet? – kérdeztem rá és közben az edzőre néztem, ugyanis tőle vártam a megerősítést.

  – Persze – mosolygott Nakao–san – A többiek már ott vannak velük – biccentett a kisebb pályára, ahol a dobást és az elkapást gyakorolták – Az ikre eléggé bepörögtek, hogy veletek lehetnek kicsit. Mindig izgatottak, amikor játszanak valaki ellen. Higgyétek el, sokkalta jobb egy barátságos meccs, mint egy olyan, ahol mind a két csapat utálja egymást. Igen, vetélytársak vagyunk, de emellett fiatal diákok is, akik jóban lehetnek a másikkal. Menjetek, érezzétek jól magatokat a fiaimmal és legyetek barátok – paskolta meg a vállamat.

  – Jó – biccentettem kissé értetlenül, ugyanis még egyik edző se mondott nekünk ilyet.

Mindegyik úgy állt hozzánk, hogy vetélytársak vagyunk és ha megpróbáltunk Kirishimaval és Kaminarival barátkozni, elutasítottak minket. Tudtam nagyon jól, hogy amellett, hogy a többi csapat az ellenfelünk, emellett ők is tinédzserek, akiknek ugyanaz a szenvedélyük. Az, hogy vetélytársak voltunk, nem jelentette azt, hogy rosszban is kell lennünk. Soha nem volt még olyan csapat, akivel jó kapcsolatot ápoltunk volna. Mindig is szerettünk volna élni egy ilyen lehetőséggel, most pedig tényleg a semmiből hullott a kezünkbe. Ráadásul apa egyik volt osztálytársa által.

  – Végre itt vagytok! – fordult felénk Kirishima és rögtön az arcomra nézett és megbizonyosodott arról, hogy minden rendben van–e, majd odalépett hozzám Ezek a srácok annyira rendesek! Most mutattak Kaminarinak egy jó elkapási technikát!

  – Nem lesz ebből hátrányotok? – kérdeztem rá, ahogy odaértünk.

Jópáran itt voltak, köztük az ikrek is és az a srác is, aki rettentően magas volt és nagydarab. Körbe néztem rajtuk és láttam mindenkin, hogy teljesen különbözőek és egyéniségek.

  – Melyikőtök a menedzser? – kérdeztem rá mosolyogva.

  – Én, én! – emelte fel a kezét egy magasabb, barna hajú srác, akinek össze volt fogva a haja a fején – Te is menedzser vagy? – kérdezte meg boldogan.

  – Valami olyasmi – nevettem el magamat kedvesen.

  – Menedzser pacsi! – emelte felém a kezét, amibe belecsaptam – Egyébként nem igen van ebből hátrányunk. Soha nem fogadta meg még senki a tanácsunkat, mert úgy vélték, hogy becsapjuk őket. Igaz, Nakari–san? – fordult egy fehér hajú srác felé, aki éppen a füvet tépkedte a földről, miközben törökülésbe ült.