Teacher's pet

II.

Azt mondtam, hogy tesitanárunkkal? Akarom mondani osztályfőnökünkkel.
Ugyanis ma ofő helyett ő jött be, és közölte, hogy a tanárnő, aki az ofőnk volt, elment a suliból, ezért ő lesz ideiglenesen az ofőnk.
– Vemhes a tanárnő? – kiabálta be hátulról Ádám, mire döbbenten felnevettek többen is. Én is. Hupssz.
Aztán eszembe jutott valami.
– Jaj ne – mondtam, miközben egyenesen előre néztem. Azaz a tanár úrra. Jaj.
– Mi az? – kapta felém a fejét Mesi.
– Nekem általánosban is tesi tanár volt az ofőm – vertem bele a fejem a padba. Szó szerint. Többen felénk is néztek.
– És az miért baj? – értetlenkedett. De jó, hogy még csak hatvanszor meséltem el neki. :))
– Hát mikor rosszak voltunk, vagy hasonlók, akkor nagyon megdolgoztatott tesin
– suttogtam neki. Tényleg próbáltam nagyon halk lenni, nehogy a tanár úr valami ötletet halljon a szavaimból.
– Uhh basszameg – motyogta, mire csak megértően bólogattam.
És ekkor vettem észre, hogy mindenki csöndben volt. Földes meg szigorú arccal nézett minket. Engem. Jaj.
– Harminc felülés, most, mindkettőnek – mondta, mire egy pillanatra lefagytam. – Csak vicceltem – enyhültek meg az arcizmai, én meg kifújtam a bent tartott levegőmet. – Biztosíthatlak benneteket, hogy kemény tesi órák állnak előttünk, de azért egy kis játék mindig belefér – fordult az osztály felé.
Beszéde után hangos tapsvihar söpört át az osztályon, én meg újra nagyon azt éreztem, hogy bele kell még vernem a fejem a padba. Minimum tízszer.
– Hány imát is mondtál el, hogy ne legyen újra tesi tanár az ofőnk? – fordult hátra Nati, akivel általánosban is egy osztályba jártam.
– Nem tudom. Kétszáz után már nem számoltam – vontam meg a vállam, mire nevetve visszafordult előre, ugyanis az újdonsült ofőnk csendet kért.

*

– Kérdés? – nézett végig Ádám bá (a fiúk így kezdték el szólítani) az osztályon. – Jó, akkor végeztünk
– bólintott egy aprót, és abban a pillanatban csöngettek ki.
– Most kémia? – fordult felém Mesi, mire én csak fancsali képet vágtam.
– Utálom a kémiát. Meg fogok halni kémian – sóhajtottam.
– Oh, gyerekek. Velem lesztek kémián. Akkor nem is kell vinni a táskátokat. Pakoljatok le, és szünet – szólalt meg hirtelen Földes.
– Jó, talán túlélem a kémiát
– pontosítottam magam, mire Mesi felnevetett.

– Büfé? – állított meg engem Nati a folyosón.
– Büfé – bólintottam.
Hát a büfénél nem voltak sokan, pedig direkt siettünk, de hát így nem kellett volna.
– Ha ezt tudom, hogy nincs itt senki, akkor nem törtem volna ki majdnem a nyakam
– sóhajtottam, mikor a büfés néni hátrament a raktárba csokiért.
– Én azért itt vagyok – szólalt meg mellettem egy férfi hang.
A hang felé kaptam a fejem, és megpillantottam Földest. A falnak volt dőlve, és a kávéját kavargatta.
– Bocsánat, nem vettem észre
– sóhajtottam, mikor visszaért a büfés, és Nati fizetett.
– Semmi gond – bólintott, mire akaratom ellenére felszaladt a szemöldököm. Egy pillanatra megcsillant a szeme, ami egyáltalán nem tetszett. Hogy csilloghat egyáltalán egy ember szeme?
Még utoljára rám nézett, majd ellökte magát a faltól és elindult fel a terembe. Én meg csak néztem magam elé. Ez miért volt ilyen fura? Vagy ez csak szerintem volt fura? Mi bajom van? És miért fáj màr megint a hasam? Bassza már meg!