Teacher's pet

XIX

Mesi a vállával elment ma az orvoshoz, így egyedül mentem be a suliba.
Apa hozott el kocsival, így korán bent voltam, ahhoz képest, hogy én is, meg az osztály is 7:50 után szokott beesni.
– Jó reggelt – köszöntem Földesnek, aki már bent volt a terembe.
– Jó reggelt, Ella – köszönt vissza.
Gyors levágtam magam a padba, majd elővettem a könyvem, és a fejemet a padra hajtva elkezdtem olvasni, miközben a könyvet leejtettem az ölembe.
– Mit olvasol? – hallottam meg mellőlem egy hangot. Pontosabban Földes hangját.
– Harry Potter – mutattam fel a könyv elejét, amiről oldalra biccentett fejjel leolvasta a borítóját.
– Jó, de a főnix rendje még jobb.
– Sorba olvasom a könyveket. Még csak itt tartok – néztem fel rá.
Aztán....hát aztán nem tudtam elnézni. Mintha a tekintete nem engedte, hogy elnézzek, de ő se tette. Csak nézett engem úgy, mint ahogy én őt. Ugyan azt éreztem, mint álmomban!! Jajjaj.
– Khm...akkor jó olvasást
– törte meg a csendet.
– Köszönöm – mondtam zavartam, majd végre sikerült megszakítanom a szemkontaktust, és újra belemerültem a könyvembe. Vagyis...próbáltam, de nem ment. Egyszerűen éreztem, hogy néz, de nem mertem felnézni. Édes istenem, hol vannak már a többiek?

*

Annyira rosszul éreztem magam, mivel se Ádám, se Mesi nem volt.
Végül az történt, amire egyáltalán nem vagyok büszke. Igen, kicsit megkarcolgattam magam (irodalom óra előtt/közben/után mindig öngyilkosi hajlamaim vannak, szóval ez is rásegített.)

Amint kiléptem a mosdóból, hogy menjek az utolsó órámra, Földesbe botlottam.
– Ojaj – csúszott ki a számon.
– Ojaj bizony – bólintott idegesen, majd körül nézett a folyosón; egy diák volt kint, de ő is sietett be a terembe, ugyanis becsöngettek.
– Milyen órád lesz?
– Angol.
– Oké, menj az osztályterembe, én is megyek majd, de addig várj ott
– került ki, mire nem tudtam mit tenni, így elkaptam az ingbe csomagolt kezét.
Visszafordult, majd a kezemre nézett, ami a kezét fogta, majd a szemembe.
– Elnézést, csak azt szeretném kérdezni, hogy igazolatlant kapok?
– Nem.
– Jó – engedtem el, majd bementem az osztálytermünkbe, ahogy kérte.

Pár perce ülhettem egy padon, mikor Földes bejött a terembe.
– Miért csinálod ezt, Ella? – sétált elém.
– Mit? – kérdeztem vissza csípőből.
– Tudod jól.
– Hogy is mondjam, tanár úr
– gondolkoztam. – Ha egy szakadék fölött lógna, és mindössze egy kötélbe tud kapaszkodni, annak ellenére, hogy a kötél nagyon vágja a kezét, de tudja, hogy ez az egyetlen mód, hogy túlélje, akkor kapaszkodik, túri a fájdalmat, mint addig, amíg valaki ki nem húzza. Ugyan ez van a vágásokkal is
– mondtam, mire Földes csak csöndben nézett engem.
– Hogyan húzallak ki abból a szakadékból, Ella? Mond meg, és én megteszem – állt a lábam közé, ami egyáltalán nem megengedett, de valamiért jól esett.
– Csak maradjon itt, jó?
– Itt? Így?
– Ühüm – bólogattam, majd éreztem, hogy a kezét a tarkómra helyezi, majd magához húz. A fejemet a mellkasára hajtottam, miközben átölelte a derekam, majd a fejét az én fejemre hajtottam.
– Nem tudnám rendesen kiemelni, hogy amit csinálok az mennyire rossz, viszont megnyugodtál – szólalt meg egy kis idő után.
– Tényleg – mosolyodtam el, miközben beszívtam az illatát. Mi ez, amit a hasamban érzek?
– Köszönöm, tanár úr.
– Igazán nincs mit, de ne hívj tanár úrnak soha többet – mondta szigorúan.
– Mégis miért? – húzodtam el tőle, hogy a szemébe tudjak nézni.
– Ha elmondanám, nem hinném, hogy ugyan úgy viszonyulnál hozzám, mint most. A lényeg, hogy ne, rendben?
– Rendben – hagytam végül annyiban.