Anti-Romantic [SooKai] ✔️

[8]

Lassan kezdtem nyitogatni a szemeimet. Tompán meghallottam egy női hangot, méghozzá a lányomét.

- Apa! Hallasz? - kérdezte. Próbáltam valamit reagálni, de nem nagyon sikerült. Majd ekkor hirtelen minden eszembe jutott, bombaként robbant be a tudatomba mi történt. Kai. Angyal. A csók. Az, hogy elmenekült. Minden. Hirtelen felültem, és már mentem volna is tovább, ha nem látom meg Chant, majd mögötte a többi munkatársam.

- Jól érzi magát Soobin? - kérdezte az igazgató, Nayeon. A gyerekek nagyon félnek tőle, pedig kedves nő, csak igazgató lévén muszáj egy kicsi félelmet kelteni diákjaiban. Nayeon kérdésére bólintottam. Ezt ő tudomásul vette, és már indult is vissza igazgatóiba... Kedves... Ehhez fejben akkor már tettem egy kicsi kérdőjelet.

- Biztos hogy jól vagy Soobin? Nem volt semmi ahogy elájultál. - ült le mellém Chan. Akkor vettem észre, hogy a könyvtár eldugott részében vagyunk. Ezt a helyet csak kevesen ismerik a diákok közül, inkább csak azok a tanulók akik segítenek tanulni osztálytársaiknak, és azok akik segítségre szorulnak. A kanapén feküdtem, a fejemnél Yunjin ült, lábaimnál pedig Chan foglalt helyet. Mind ketten aggódva figyeltek engem. Hirtelen felültem, amire mind a ketten felémkaptak. Ezt viccesnek találtam, azaz elkezdtem kuncogni. Jinni a reakciómra vállon vágott.

- Teljesen jó vagyok. - néztem felváltva Jinnire és Bangchanra. - Csak megszédültem, és bevágtam a fejem. - magyaráztam meg röviden a "történteket". Nem akartam hogy tudják mi történt ami kiváltotta belőlem az ájulást. Tudtam hogy megértenének, de mégsem mondtam. Nem akartam a terhükre lenni. Jinninek elég baja van most az egyetem miatt, Chan pedig ugyan úgy tanár mint én, nagyjából ő is ugyan azt éli át, mint én egy átlagos napon. Örülök hogy estére otthon lehetek, és csend van. Ráadásul neki az sem segít, hogy kapcsolata van egy diákjával. Magamban tartottam, és egy hamar nem is akartam kiadni. - Mehetünk haza? - kérdeztem, amire Jinni bólintott.

Lassan lementünk a kocsiig - Jinni tud vezetni, és jobban szeret kocsikázni mint a buszon ülni az öreg nénik mellett. Beültünk mind a ketten a kocsiba, a magunk helyére. Láttam rajta hogy bántja valami, ezért rákérdeztem.

- Jinni, drága kislányom minden okés? - kérdeztem az arcát fürkészve.

- Nem tudom... Apa.. tudod az van hogy az Nimxx-el összebeszéltünk, hogy Sullyoonnál alszunk, csak most hogy elájultál, így nem szívesen hagylak egyedül otthon. - meghatott hogy gondolt rám, ezért elmosolyodtam, de nem akartam hogy miattam ne töltsön minőségi időt a barátaival.

- Aranyos vagy. Nyugodtan menj el. Teljesen jól vagyok, már megmondtam. - néztem ki az ablakon.

Az út további része csendben telt, egyikünk se szólt nagyon a másikhoz. Mélyen belül nem akartam hogy Jinni egyedül hagyjon otthon azok után, ami Kaijal történt, de ezt még magamnak sem akartam bevallani. Azt szerettem volna, hogy a felnőtt - kiemelve a "felnőtt" szót - lányom jól érezze magát a barátaival, és ne az apjával kelljen foglalkoznia, csak mert az a hülye fejével az egyik diákja alá akart feküdni, csak hát a gyerek faképnél hagyta, ezért pedig egy kétlábon járó roncsá vált. És - ha ez nem lenne elég, - kiderült, hogy a lány apja hajlamos a pánik rohamra. Nagyjából így tudtam volna leírni a napomat, úgy, hogy még csak három óra volt, és a napnak a második fele, még szinte le se telt. Ilyenkor lett volna szükségem egy igazi barátra - aki nem a lányom. Úgy éreztem, hogy muszáj kiadnom magamból ezt az egészet, csak hát nem volt kinek.

- Apa. - szólított meg Jinni. Ránéztem, amire ő sóhajtott egyet. - Lassan tíz perce itthon vagyunk, és nem reagálsz semmire. - monda. Kicsit rosszul éreztem magam miatta, úgyhogy kiszálltam a kocsiból, és a cuccaimmal együtt bementem a házba. Yunjin nem sokkal utánam jött be a lakásunkba. Én leültem a kanapéra, és úgy gondoltam, hogy tovább gondolkodom, de nem sokkal a döntésem után, Jinni megjelent mellettem egy tál ramennel, és rám nézve már nyitotta is az száját. Éreztem... - Apa. Nem szoktál így viselkedni... A lányod vagyok, még akkor is ha teljesen véletlen volt, hogy létezek... Nekem bármit elmondhatsz. Nem ítéllek el semmiért, de ezt te úgy is tudod... - mosolygott rám. A mondata után valami megindult bennem, mint ha egy pohár tört volna szét, könnyezni kezdtem, és szúró, hasogató fájdalmat éreztem a szívemben.

- Én.. nem is tudom hogy köszönjem meg hogy vagy nekem Jinni... - öleltem át a lányom fél kézzel amíg a másik kezemmel a könnyeimet töröltem le.

- Egyenlőre úgy, hogy elmondod mi történt.

- Van egy diákom.. - kezdtem bele mondandómba - Aranyos gyerek lenne, ha nem fektetne meg minden harmadik embert akivel találkozik... - vágtam egy fájdalmas grimaszt majd lányomra néztem, aki engem figyelve kezdte el enni a rament. - És hát ma bevállalt valamit az osztálytársai helyet, ami miatt bent kellett volna maradnia, csak nem volt tanár, aki felügyelni akart rá, úgyhogy én mentem be... Ő persze meglátta a lehetőséget.. bennem.... érted... - Jinni bólogatni kezdett. - Kicsit kiakasztott vele, és hát sikeresen bepánikoltam, amin tudott segíteni, mivel jártas a pánikrohamok terén.. szóval megnyugtatott, én pedig azt hittem hogy nem fog többet "közeledni".... Nyilván nem így történt, mivel megint kezdeményezett, amit már nem utasítottam vissza.. a legszomorúbb pedig hogy élveztem is azt a csókot... - hajtottam le a fejem, szégyenkezve - Megszakította a csókunkat és elrohant. Utána mentem, de már elment, én pedig.. elájultam... Innen meg szerintem tudod. - néztem újra lányom szemébe. Nem láttam benne semmi undort, vagy azt, hogy lenézne azért amit csináltam, de nem láttam benne mást, csak szeretetet és féltést.

- Apa... Tudod nagyon jól hogy nem szabad ilyeneket csinálnod. Legalább az én hibáimból tanulhatnál... Tönkre tettek.. nagyon jól tudod. - adott egy puszit a homlokomra, majd a kajáját letéve átölelet. Szinte azonnal visszaöleltem. Tudtam mire gondol, és igaza volt. Nem szabadott volna a hibájába esnem.

- Bocsánat. - vettem egy mély levegőtt. - Nem maradnál itthon mielőtt hülyeséget csinálok? - kérdeztem félve.

- Ez már nem kérdés. Mindenképpen maradok! - engedett el, majd a szidásomba kezdett. - Hogyan gondolhattad? Ekkora hülyeséget hogyan lehet kitalálni? Az egy dolog hogy van egy meggondolatlan diákod, de nem kell azonnal a csapdájába esni. - vett lejjebb a hangerejéből. - Nem szeretném hogy bajod essen, csak mert egy hülye kisfiú jár a matek óráidra! - fogta meg a kezem, egy szomorú mosoly kíséretében. - Csak óvni szeretnélek egy rossz kapcsolattól, vagy élménytől. Így is pont elég bajod volt. Nem szeretném hogy tovább szenvedj. Keresd meg az igazit, de most ne lőjj félre!

------------------------------------

Nem lett a legjobb, de kész van... Remélem azért olvasható! :)))))