A lány, aki benézett a kulcslyukon

12. Mi lett veled?- jelen

Zsolt már több mint három órája várakozott türelmetlenül a Szent Imre Kórház folyosóján. Amikor Lilla váratlanul összeesett a lakásában, a kezdeti sokk után felkapta a földről, és amilyen gyorsan csak tudta, levitte a kocsijához, és elvezetett a legközelebbi kórházhoz. Jeges félelem szorongatta a torkát, nem volt ideje ellenőriznie a nő pulzusát, légzését, így csak reménykedett a lehető legjobbakban. Az orvosok egy zárt kórterembe szállították Lillát, neki pedig meghagyták, hogy kint üldögéljen.

Kezeit tördelve éppen azon gondolkozott, hogy beront, amikor megcsörrent a telefonja. Hangosat fújtatott, ahogyan meglátta a kijelzőn Rózsi nevét.

- Te meg hol vagy?- kérdezte ingerülten a felesége.

- Akadt egy kis dolgom, szívem, de hamarosan hazaérek- vette elő a lehető legnyugodtabb hangját a férfi.

- A szomszéd Józsi látta bejönni Lillát- felelte színtelen hangon a nő.

Zsolt az ég felé emelte tekintetét, szitkozódott magában egyet.

- Igen, sajnos lett egy közös, kötelező feladatunk, de amint végzünk, indulok hozzád- próbálta elsimítani a kedélyeket a férfi.

- Rendben. De meg se próbáld...- folytatta volna Rózsi, de Zsolt kinyomta a telefont, mivel egy nővér közeledett felé.

- Mi történt? Jobban van?- pattant fel Zsolt.

A nővér elmagyarázta neki, hogy Lilla vércukra esett le, azóta infúzión keresztül pótolták, viszont még mindig erőtlen.

- Bemehetek hozzá?- érdeklődött Zsolt, aki még el akart búcsúzni volt feleségétől, mielőtt elmegy.

A nővér először vonakodott, de a férfi kérlelésére végül beadta a derekát. Elvezette egy szinte üresen tátongó kórteremhez, amely sarkában csak Lilla feküdt. 

- Nagyon szeretheti magát a férje, ha itt várt magára egész délután- mosolygott a nővér rájuk.

- Nem... nem a férjem- rázta meg a fejét zavartan Lilla, de rögtön odakapott a homlokához, beleszédült a mozdulatba.

Amikor kettesben maradtak, hirtelen egyikük sem tudott megszólalni. Zsolt hosszú másodpercekig csak némán fürkészte a behunyt szemmel, elkenődött sminkkel, kócos hajjal fekvő Lillát, és egy pillanatra ő is úgy érezte, hogy el fog ájulni, ezért belekapaszkodott az ágy végébe.

- De nem vagy cukorbeteg, ugye?- köszörülte meg a torkát.

Pontosan tudta, milyen veszélyes a betegség, hiszen pár éve emiatt veszítette el édesapját.

- Nem, csak ma még nem ettem.

- De hát négyre értél oda hozzám- hitetlenkedett Zsolt, miközben letelepedett a nő lábához.- Minden rendben?

Lilla nem szólt semmit, azonban testbeszéde nem tetszett a férfinek. Szándékosan kerülte a szemkontaktust, ropogtatta a nyakát. Ahogyan Zsolt végigmérte a rövidujjú, fehér hálóingből kilógó karját, amit egy éve látott utoljára így, elakadt a lélegzete.

- Lilla... Lilla, te csontsovány vagy- hajolt közelebb.

- Ne nevettess!- húzódott el a nő idegesen kacagva.

Zsolt most már meg sem próbálta tartóztatni magát, a nő derekához kapott és végigtapogatta.

- Te megőrültél?- lökte el magától dühösen Lilla.- Hogy mersz hozzám érni?

- Szerintem inkább te őrültél meg! Lilla, hány kiló vagy?- állt meg cövekként Zsolt az ágy előtt.

A nő szúrós tekintettel bámulta. Több másodpercen keresztül farkasszemet néztek egymással, míg végül Lilla bevallotta az igazságot.

- Ötven. Negyvenkilenc- suttogta büszke csillogással a szemében.

Zsolt immár másodjára érezte a nap folyamán, hogy el fog ájulni. A bő, vastag pulóverekben, hosszú szoknyákban és jelmezekben fel sem tűnt neki, hogy a volt felesége mennyire lefogyott a válás óta. Úgy emlékezett, egy éve hatvanöt kiló körül volt, s már akkor is sudár termetnek számított. Az arca mindig vékonyabb, csontosabb volt másokénál, így a változás ott nem volt szembetűnő.
Most azonban szó szerint lerogyott Lilla mellé, próbált egyenletesen levegőt venni.

- Lilla...- nyújtotta oda kezét a nőnek, aki kis vonakodás után engedte, hogy megfogja az övét.- Mi a baj?

Tudta, hogy nehéz lesz kiszednie bármit is Lillából, makacs természet, de úgy döntött, hogy próbálkozni fog.

- Semmi baj nincs, csak odafigyelek magamra- húzta ki magát a nő.

- Nem- húzódott még közelebb a férfi.- Tönkreteszed magadat. Mióta tart ez?

Lilla előbbi magabiztos mosolya azóta eltünedezett az arcáról, alsó ajkát szorosan beharapva feküdt. Ahogyan Zsolt ismét végignézett rajta, előbbi rosszullétét a kitörni készülő zokogás fojtogatása váltotta fel. Hirtelen bűnösebbnek érezte magát, mint valaha. Pontosan ki tudta venni Lilla arckifejezéséből, hogy a válás óta nem eszik rendesen.

A szobára súlyos csend telepedett, az infúzió halk csepegése törte csak meg.
Zsolt szeméből kicsordult az első könnycsepp, amit még száz hasonló követett. Fejét Lilla betakarózott ölébe fektette, mindkét kezével a nő kezeit szorította. Fogalma sem volt arról, hogy volt felesége hogyan reagál, csak a gyötrő fájdalomra tudott koncentrálni. Két karjával átölelte Lillát, úgy húzta magához, mintha az élete múlna azon, hogy elengedi-e vagy sem. Egy idő után azt vette észre, hogy valaki gyengéden simogatja a fejét. Fátyolos tekintettel nézett fel, szembetalálta magát a szintén pityergő Lillával, akinek törékeny ujjai szántották fel a haját.

- Mit tettem veled?- kérdezte rekedten, aztán újra visszafúrta fejét a takaróba.

- Semmit, drágám. Semmit- rebegte alig hallhatóan a nő.

Zsolt tisztában volt vele, hogy indulnia kellene, de egyszerűen mintha kővé dermedt volna, nem bírt megmozdulni. Elvesztette időérzékét, csak sírt, Lilla pedig rendületlenül simogatta a fejét. Olyan közel érezte most magához, mint már hosszú évek óta nem.

- Segíthetek valamiben?- lépett be a nővér a kórterembe.

Zsolt egy párduc gyorsaságával ült fel, elkezdte törölgetni nedves szemeit. Feltápászkodott, de még mindig nem volt hajlandó elereszteni Lilla kezét. Amikor a nővér odaért az ágyhoz, megragadta az övét és Lilláéba csúsztatta.

- Vigyázzon rá- fúrta tekintetét a nővérébe, aztán kiviharzott.