Pandora magja (Neteyam ff.)

18.

Elérkezett az a nap, mikor csak egy lépés választ el minket az Álomvadászattól. Egy hét telt el azóta a nap óta, hogy átéltem Sylwanin gyötrelmes halálát és hogy a Hangok fái újra élnek.

A viharbölény vadászatra sokat gyakoroltunk a levegőben és a földön is egyaránt. Egyre izgatottabbak lettünk, ahogy közeledett a nagy nap. A feszültségre Rinati is rá tett egy lapáttal, hogy tovább koslatott Neteyam után. Ő tudomást sem vett róla, de a lány nem igazán akarta felfogni. Mivel Neteyammal egyre közelebb kerülünk egymáshoz, ezért igyekszem kizárni Rinati idegesítő személyiségét.

- Felkészültetek? – lépett oda hozzánk Jake. Neytiri távolabbról figyelt minket és izgatott volt, büszke pillantásokat vetett fiára.

- Igen, uram. – válaszolt Neteyam határozottan, mire én csak bólintottam.

- Ügyesek legyetek és gyorsak! – tette egyik kezét a fia vállára, míg a másik kezét az én vállamra.

- Úgy lesz! – kúszott egy mosoly az arcomra. Elöntött a versenyszellem, pezsegni kezdett a testemben az adrenalin. Ikránjainkhoz léptünk, ők is érezték az izgatottságot rajtunk.

- Tam tam, Omana*! – lapogattam meg nyakát a hátasomnak, aki fejével lökdösött. (*Jól van, Omana!)

- Vitraya! – állt elém Neteyam. – Eywa legyen veled és vigyázz magadra!

- Köszönöm, Neteyam! – mosolyogtam rá. – Eywa ngahu*! Óvatosan! – tettem szívére a kezem. (* Eywa legyen veled!) Mélyen nézett a szemembe és elmosolyodott.

- Leendő harcosok! Makto ko*! – szólt Jake. (*Nyeregbe!) Gyorsan leellenőriztem, hogy meg van-e az összes nyilam. Átbújva az íj húrja alatt magamra akasztottam azt. Össze kapcsolódtam Omanaval, aki szárnyait szét tárva megrázta magát. Felpattantam a hátára és össze néztünk Neteyammal, míg vártuk a parancsot.

- Gyerünk! – kiáltott újból Jake és egyúttal alábuktunk a szirtről.

Bíztató kurjongatásoktól zengett Pandora ege, egyre jobban felspanoltuk egymást. Nem voltunk sokan, Tyrani, Paluney, Nartan és az általam nagyon kedvelt Rinati tartott velünk. Jake, Neytiri és Tarsem kísért minket, fentről figyelték az eseményeket.

- Ott a csorda. – kiáltott fel Paluney és lefelé mutatott. A több tucatnyi méretes állat hatalmas port kavart, ahogy vágtáztak a kopár területen. Pár fa volt és egy két kisebb patak csörgedezett. Neteyammal össze nézve kezünkbe fogtuk az íjunkat és egy nyilat, majd a csorda felé vettük az irányt ikránjainkkal. Megpillantottuk, hogy a földi csapat pa'li háton már serényen hajtja őket. Hangosan kurjongattak és bíztatták egymást. Dárdáikat magasba emelték és megcéloztak egy-egy állatot. Földről nem mindenki járt sikerrel, mert a hegyes dárdák vissza pattantak a viharbölények vastag páncéljáról. Volt, akit lelökött pa'lijáról a mellette vágtázó bölény és hatalmasat esett a sárban.

A csorda fölé repültünk és már bekészítettük a nyilat, hogy csak célozni kelljen és meghúzni a húrt. Neteyam a felsőtestével félig a csordával szembe fordult, majd a húrt megfeszítve célzott. A nyíl halk süvítéssel hagyta el a helyét és szélsebesen haladt a célpont felé, majd bele fúródott a viharbőlény operculumjába. (Operculum: minden pandorai állat nyakán két oldalt található kopoltyú-szerű légzőszerv.)

- 'Awve*! – kiáltott fel Neteyam. (*Első!) A viharbölény tehetetlenül bukott fel és a tempója következtében többször megfordult a hatalmas teste. Operculumjából csörgedezett a vér.

Egy lövéssel leterítette az állatot, mint Tsu'tey és az apja. Büszke voltam rá és örültem sikerének. Örömömben hangosan felrikkantottam, de most én voltam a következő. Minden figyelmemet az általam kiszúrt állatra fordítottam.