Pandora magja (Neteyam ff.)

40.

Néztem a távolodó testét és közben a klánból többen is a szirt széléhez siettek. Soha nem kedveltem Rinatit, de megölni nem akartam.

- Ezt saját magának köszönhette. – szólalt meg egy társam hosszú hallgatás után.

- Rinati, amúgy sem volt közénk való. – érkezett egy újabb reakció az előbb történtekre. Ezek szerint senki nem kedvelte igazán, csak ő hitte azt.

- Vitraya! – guggolt le mellém Trasem és kezét a hátamra tette. Könnyes szemekkel néztem rá, mire ő sajnálattal teli tekintettel méregette arcomat. – Nagy a baj, igaz?

- Nem szeretnék beszélni róla. – ráztam a fejem. Nem kellett mondanom neki semmit sem ahhoz, hogy lássa tényleg történt valami, ami miatt ilyen állapotba kerültem.

- Rendben. – bólintott. – Gyere, segítek! – karolt volna át, hogy aztán talpra állítson.

- Nem kell, egyedül is menni fog. – mondtam, majd mély levegőt véve álltam fel a földről, miközben letöröltem arcomról a végig gördülő könnycseppjeimet.

Tarsem segíteni szeretett volna, de én elhúzódtam az érintése elől. A klán tagjaira pillantva döbbent és meglepett tekintetek néztek vissza rám. Most már tényleg nem ide való vagyok. Egy dolog adott erőt, hogy Ateyo (Tsu'tey apja) unokája vagyok és Tsu'tey véréből való. Remek harcosok a felmenőim, az ő erejük és dicsőségük lakozik bennem. Kihúztam magam és útban a maruim felé felvettem a földről Tsu'tey gallérját, majd elvonultam a kíváncsi szemek előle egy időre.

Egy hete ültem a maruimban és ki sem mozdultam, még az orromat sem dugtam ki az ajtón. Tyrani ha nem hozott volna nekem ételt töretlenül, akkor semmilyen tápanyag nem került volna a szervezetembe. Nem volt kedvem senkihez és nem szerettem volna látni a csodálkozó vagy éppen gyűlölködő arcokat. Hiába adtak hangot többet annak, hogy nem kedvelték Rinatit, attól még volt, aki megvetett. Nem vagyok felháborodva ezzel kapcsolatban, mert én is megvetem saját magam.

Ebben az egy hétben alig aludtam és folyamatosan a gondolataim kínoztak, kezdtem azt érezni, hogy elveszítem a józan eszem. Viszont vagy cselekszem ennek elkerülése érdekében vagy hagyom magam felemészteni.

- Gyermekem. – hallottam meg Mo'at hangját a marui bejáratából. A vállam felett néztem hátra, majd nagy lélegzetvétel után szembe fordultam vele.

- Oel ngati kameie, ma'tsahík*! – köszöntöttem. (* Látlak téged, tsahíkom!)

- Jó ideje életjelet sem adsz magadról. – mondta, miközben alaposan végig mért.

- Nem tartom magam érdemesnek rá. – válaszoltam lehajtott fejjel.

- Vitraya, mi a baj? Látom rajtad, hogy nem csak Rinati halála miatt emészted magad. – lépett beljebb a maruimba.

- Más nincsen. – vágtam rá egyből. Nem szerettem volna még elmondani neki, addig nem, amíg nem beszélek újra Sylwaninnal és Tsu'teyjel, viszont puhatolózni tudok.

- A tsahíknak nem tudsz hazudni. – nézett mélyen szemeimbe. – Viszont nem erőltetem, ha nem szeretnél beszélni róla.

- Köszönöm! – bólintottam. – A klán mennyire haragszik rám? – tértem át a korábbi témára.

- Mindig lesz, aki zúgolódni fog. Ők olyanok, hogy ha teszel valamit, ami a szemükben nemes, onnantól elfelejtenek minden negatív gondolatot, vagy legalábbis úgy tesznek. – jött még közelebb. – Ne felejtsd el Vitraya, hogy mindenkinek nem tudsz eleget tenni. A legfontosabb, hogy magadnak felelj meg és onnantól mindenki elfogad olyannak, amilyen vagy. – tette kezét a vállamra.