Pandora magja (Neteyam ff.)

31.

- Vitraya! – hallottam a távolból egy hangot. – Vitraya!

- Neteyam? – kérdeztem erőtlenül.

- Nem, Tarsem vagyok. – jött a válasz. Azonnal szertefoszlott minden reményem és elillant a nyugodtságom, Neteyam tényleg nincs már mellettem.

A pár másodperces kommunikáció után újra elvesztettem az eszméletemet. A következő események és illatok már tisztábban kivehetők voltak számomra.

Szemeimet lassan nyitogattam, mert továbbra is forgott velem a világ. Ujjaimmal erőtlenül markoltam bele az alattam lévő pokrócba. Ahogy mozdulni próbáltam bele nyílalt az alhasamba a fájdalom és a fejem is sajgott. Nyöszörögve rándultam össze a fájdalomtól. Verejtékben úszott a testem és reszkettem úgy fáztam.

- Ma'tsahík, felébredt. – érkezett mellőlem a hang, majd a hozzá tartozó arc is megjelent a látóteremben. Tyrani hajolt fölém aggódva, Tarsem húga.

- Gyermekem, hogy érzed magad? – guggolt mellém Mo'at.

- Fáj. – nyögtem ki alig hallhatóan.

- Adok gyógyfőzetet, az segít ellazulni. – mondta, majd azzal a lendülettel fel is pattant mellőlem.

- Mi történt Vitraya? – kérdezte Tyrani félve.

- Nem tudom. – ráztam a fejem óvatosan, hangom akadozott.

- Tyrani most kérlek, menj ki! Kettesben szeretnék maradni Vitrayaval. – szólt Mo'at a lányra, aki engedelmesen tett eleget az utasításnak. Miután Tarsem húga távozott a tsahík maruijából az asszony vissza jött mellém. – Idd ezt meg! – tartotta a csészét a számhoz és óvatosan csorgatta le a torkomon. A meleg főzet felmelegítette a testemet egy kicsit, de a remegés nem igazán akart csillapodni.

- Köszönöm! – sóhajtottam.

- Akkor köszönd, ha talpra tudlak állítani. – mormogta Mo'at.

- Már sokszor sikerült. – mosolyodtam el erőtlenül.

- Most komolyabb a baj gyermekem. – nézett rám és szemei nem sugároztak túl sok jót.

- A lőtt sebnél mi lehet komolyabb? – kérdeztem értetlenül.

- Egy kicsit szedd össze magad és utána beszélünk róla. – mondta határozottan. Megijesztett, hiszen fogalmam sem volt mi történhetett.

A következő csésze tartalma, amit le kellett csördítenem a torkomon az csészeviráglé volt. Kaptam még erős fájdalomcsillapító főzetet fehér fűzfa kéregből és levendulából. Valamint csalán és csipkebogyó forrázat is készült a sok vérveszteség miatt.

- Mo'at most már jobban vagyok. Beszélhetnénk? – szólaltam meg félve és közben óvatosan felültem. Az állításom miszerint jobban vagyok nem igazán volt helytálló, de szerettem volna már tudni, hogy mi történt pontosan. Mo'at leült velem szembe és komoly tekintettel kezdett bele.

- Gyermekem, te várandós voltál. – mondta ki az igazságot kendőzetlenül. 

- Mi... micsoda? – kérdeztem lesokkolva. Az a maradék vér is kifutott a testemből és megszédültem ülő helyemben. Nem akartam elsőre elhinni, hiszen annyi sok izgalom volt és stressz, hogy nem vettem észre magamon a jeleket, fel sem tűnt.

- Gyermeket vártál, Vitraya. – ismételte el Mo'at, csak más szavakkal, de a lényeg ugyanaz volt.

Terhes voltam Neteyamtól, de elvetéltem, pont akkor, mikor ő itt hagyott. Semmi nem maradt nekem belőle a nyakláncon és az emlékeken kívül. A közös gyermekünket sem tudom már a kezeimben tartani. Még ha a korom szerint fiatal is vagyok, de mindent megtettem volna a gyermekünkért, olyan őszinteséggel szerettem volna, ahogy az apját is szeretem.