Pandora magja (Neteyam ff.)

27.

Ez a rész 18+ jelnetet tartalmaz!  (A zenét is ajánlom mellé.🤭)

Nem tudom mennyi idő telhetett el és mióta álltam ott, mire felbukkant egy ismerős alak: Norm volt avatár testben.

- Norm! – kiáltottam neki, amennyire tudtam. – Norm! – ismételtem meg, mire felém kapta a fejét.

- Vitraya, mit keresel itt? – kérdezte ijedten, ahogy közelebb érve látta állapotomat.

- Iszonyatosan fáj, kell valami fájdalomcsillapító. – nyöszörögtem.

- Gyorsan hozok a laborból.- mondta és indult is volna, de vissza tartottam.

- Inkább először Mo'atnak szóljunk. – kaptam a keze után.

- Elsőre sem sikerült neki, nem tudom, hogy ebben most tudna-e segíteni. – rázta a fejét.

- Próbáljuk meg. – erősködtem.

- Rendben, legyen. – sóhajtott Norm, majd azzal a lendülettel felkapott és elindult velem a karjaiban Mo'athoz. Nem volt igazán kényelmes a sérülésem miatt, de jobb volt mintha lábon kellett volna szenvednem.

- Ma'tsahík! – szóltam Mo'at maruija előtt, miután Norm lerakott a földre a karjai közül.

- 'Eveng*? – bukkant fel kissé komor arccal a tsahík a marui sötétjéből. (*Gyermekem?)

- Segítségre van szükségem. – néztem rá kérlelően és a gyötrelemtől fáradt arccal. Egyből a vállamra vezette a tekintetét, majd Normra.

- Az álomjáró marad. – mondta szúrósan a tsahík a tudósnak. Mo'at nem igazán barátkozott meg azzal, hogy maradt velünk pár emberből álló tudós csapat és, hogy alkalmazzuk az ő eszközeiket is.

- Itt kint megvárlak. – mondta nekem Norm, mire én csak bólintottam egyet mosolyogva.

Mo'at bekísért a maruiba és leültetett, ami elég nehezen ment a fájdalom miatt. Óvatosan bontotta le a kötést a vállamról, aminek egy része bele ragadt a sebbe. A gyomrom liftezett és forgott a világ velem, ahogy megéreztem a vér szagát. Le voltam gyengülve és egyre jobban kezdett úrrá lenni rajtam az émelygés.

- Ezt idd meg! – adott a kezembe egy csésze gőzölgő főzetet. Alaposan beleszippantottam a gőzébe és megcsapta az orromat a jellegzetes illat.

- Fehér fűzfa kéreg és kevés gyermekláncfű. – mondtam.

- Pontosan, de most idd meg! – parancsolt rám az asszony. Engedelmesen tettem eleget a kérésének és az utolsó cseppig kiittam a csésze tartalmát. Ahogy megittam a főzetet úgy kezdett alább hagyni a rosszullétem is.

Mo'at óvatosan tisztogatta le a sebet elölről és hátulról is egyaránt egy vizes ronggyal. A hideg víz a vérrel elegyedve csorgott le a testemen csíkot húzva maga után a bőrömön. Miután végzett adott még egy adag főzetet, hogy biztosra menjen a hatásában. Utána pedig pépesített yalna kérget és gyermekláncfűvet kent a sebre, ezek kiváló gyulladáscsökkentő és fertőtlenítő hatású gyógynövények. Ahogy kenegette a sebet igyekeztem nem szitkozódni, pedig nagyon is tudtam volna. Minden érintés felért egy hideg késszúrással.

- 'Ak*! – szisszentem fel, majd az alsó ajkamat harapdáltam fájdalmamban. (*Ouch!)

A tsahík hang nélkül tolerálta, ahogy fészkelődtem és fel-fel morrantam. Szerencsére nem tartott már sokáig és végezetül bekötözte a vállamat egy tiszta anyaggal.

- Minden nap meg kell ezt ismételni, amíg nem gyógyul be a seb. – állt fel mögülem. – A főzet elálmosít majd, de legalább könnyebben gyógyulsz.