Pandora magja (Neteyam ff.)

II./58.

,, - Te az enyém vagy. - mormogta."

-----

Szívem kihagyott egy ütemet és elakadt a lélegzetem. Mire feleszméltem Neteyam már távolodott tőlem. A torkomra forrasztotta a szót és kellett pár perc mire feleszméltem. Neteyam kijelentette, hogy kétségtelenül az övé vagyok. Földbe gyökerezve álltam ott és szaporán kapkodtam a levegőt. Testem tetőtől talpig bizsergett, amitől nem tudtam szabadulni.

- Ki másé lennék? – suttogtam magam elé, de már csak magamnak. Egyre távolodó alakját néztem és alig tudtam felocsúdni az előbb történtekből. Mi ütött belé? Felmérte egyáltalán, hogy mit mondott? Tudja, hogy ez ebben a formában nem tud tovább működni.

Lerogytam a homokba és elárasztottak a gondolatok, amik őrült sebességgel cikáztak a fejemben. Nem tudtam őket lelassítani sem, nem hogy megállítani. Szétfeszítette a mellkasomat és a fejemet is. Legszívesebben hisztérikusan felzokogtam volna, de ennél erősebbnek tartottam magam, vagy legalábbis próbáltam elhitetni magammal, hogy az vagyok. Nem hagyhatom, hogy minden adandó alkalommal elhatalmasodjanak az érzéseim. Ráadásul azt sem tudom, hogy ez a ''képességem"- amire Lo'ak világított rá – mennyire kiszámíthatatlan. Rettegtem ettől is. Tulajdonképpen saját magamtól féltem, ami ijesztő volt. Nem mertem beszélni róla, inkább igyekeztem elnyomni saját magamban. Viszont most, hogy újra felszínre tört bepánikoltam, szétestem. A torkomat fojtogatni kezdte a sírás és csak a homokot bámultam magam előtt. A kezeim remegtek, amiket magam elé emeltem és forgattam magam előtt őket. A bőröm tele volt már begyógyult horzsolásokkal és hegekkel, amiket az évek alatt szereztem. Nem voltam túl kegyes a testemmel, ami azt illeti.

A lelkem és a szívem is hasonló állapotban van, csak ott vannak hegek, amik sokkal mélyebbek és fogalmam sincs, hogy valaha begyógyulnak-e.

A homokba mélyesztettem az ujjaim és hagytam, hogy a sírás eluralkodjon rajtam. A hajam az arcomba bukott, így eltakarva a könnyeimet a külvilág elől. Mire azt hiszem, hogy összeszedtem a hiányzó darabjaimat, addigra újra szét hullok. Néma zokogás rázta a testem, amihez szépen lassan az eső is párosult. Először elvétve koppant egy-két nagyobb csepp a hátamon, majd egyre szaporább lett. Mintha az ég is érezné azt, amit én. Zuhogni kezdett, de nem zavartattam magam, nem érdekelt. Olyan érzés volt, mintha lemosta volna rólam az összes gondolatomat és érzésemet, ami túlterhelt. Felemeltem a fejem és kiegyenesedve az ég felé fordítottam az arcomat. Lehunyt szemekkel élveztem, ahogy az eső az arcomba csap, lemosva a sós könnyeimet.

Szépen fokozatosan nyugodtam meg, már nem fojtogatott kétségbeesett sírás. Mintha átkapcsoltam volna, a semmiből jött a megnyugvás. Az ereimben bizsergett a melegség egy különös érzéssel vegyítve. Nem tudtam volna megmagyarázni, hogy mi az. A kézremegésem is megszűnt, erősebbnek éreztem magam, mint előtte. Ez csakis Eywa lehet, ő segít nekem.

- Ne küzdj a változás ellen! – visszhangzott a fejemben egy lágy hang. Ez valóban ő.

- Nem küzdök. – mormoltam magam elé, majd felálltam a homokból és határozott léptekkel indultam meg a víz felé. Meg sem álltam egészen addig, amíg a térdemig nem ért a vízszínt. Szemeimet behunytam, a kezeimet kitártam oldalra és az arcom újra az ég felé emeltem.

„A sötétség körül ölelt, majd mintha az ujjaimmal zavartam volna meg a víztükör felületét, úgy mosódott össze előttem minden. A kavalkádban megpillantottam egy velem egyidős omatikaya nőt. Fényes aura ölelte körbe, fehér ágyékkötő és világos tollakból készült felső volt rajta.

- Eywa? – szólaltam meg bizonytalanul.

- Igen, gyermekem, én vagyok. – lépett közelebb hozzám. – Már nagyon vártalak, hogy megmutathassam magam neked.

- Hiszen te... - akadt el a lélegzetem.

- Én mi, kedvesem? – billentette oldalra a fejét és mosoly bujkált az arcán.

- Te... én azt hittem, hogy idősebb vagy. – nyögtem ki félve, hiszen nem szerettem volna megbántani.

- Öreg lélek vagyok, de a testem, amit a kiválasztottak láthatnak, az mindig az ő korukhoz igazodik. – válaszolt.

- Csodálatos vagy. – ámuldoztam.

- Nálad nem csodálatosabb, hidd el. – fogta meg a kezem. – Benned lakozik az az erő, ami a változásra képes.

- Nélküled nincs erőm. – ráztam a fejem.

- Tévedsz. – ingatta a fejét ő is. – Nem véletlenül esett rád a választásom. Különleges vagy és elbírsz a teherrel, amit rád kell, hogy rakjak. Meg kell nyitnod az elméd előttem.

- Azon vagyok, de nem tudom, hogy jól csinálom-e. – mondtam.

- Jól csinálod, de még egy kis részed fél és remeg, hogy mi fog történni. – szorította meg gyengéden a kezem.

- Mert nem szeretnék kárt tenni senkiben. – csuklott el a hangom.

- Ezzel teszed a legnagyobb kárt, hogy nem hagyod magadban áramlani az energiát. – győzködött. – Higgy magadban, gyermekem! Szükségem van rád is, hogy a változás bekövetkezzen. Te magad vagy a változás. – tette a kezét a mellkasomra. Az érintése olyan volt, mintha felhatalmazást kaptam volna arra, hogy önmagam legyek.

Mindkét kezét a vállamra tette, majd a homlokát az enyémnek döntötte. Az energia, ami körbelengte most a sejtjeimbe férkőzve kezdtek áramlani az én testemben is. Eddig is éreztem ezt magamban, de nem ilyen erősen. Eywa is kellett ehhez, hiába mondja, de nélküle valóban nem menne. És igaza van: itt a változás ideje."

---

Sziasztok! 💙

Ezzel az iszonyatosan rövidke résszel köszönök be nektek, hogy itt vagyok és élek még. Remélem valóban sikerül visszatérnem majd úgy, ahogy előtte itt voltam. 

Ez a rész (így utólag visszaolvasva) igencsak tükrözi az elmúlt pár hónapomat. Nagy változáson megyek keresztül és keresem saját magam, gyógyulok. A világban is keresem a helyem. Ha esetleg ezt a kis szösszenetet helyenként összeszedetlennek találjátok, akkor ez emiatt van. De ez a szívemből és a lelkemből jött nektek, minden korrekció és kozmetikázás nélkül. 

És hogy tudjátok, imádlak titeket! 💙