Pandora magja (Neteyam ff.)

II./52.

- Vitraya, ideje készülődni. - rázta meg valaki finoman a vállamat. Zavarodottan nyitottam ki szemeimet, hiszen nem is emlékeztem, hogy elaludtam volna. - Jól aludtál? - kérdezte mosolyogva Neteyam.

- Azt hiszem, de ha nem ébresztettél volna fel, akkor valószínűleg reggelig fel sem keltem volna. - nyújtóztam jóízűen.

- Gyere, a többiek már készen vannak. - nyújtotta a kezét felém, hogy felsegítsen. Elfogadtam a segítséget és azzal fel rántott a földről. - Kimegyek, hogy át tudj öltözni. - engedte el a kezem.

- Sietek. - mondtam, majd a holmiim között kezdtem el kotorászni, mihelyst kiment Neteyam.

Elővettem a fehér színű ágyékkötőmet, amit az Álomvadászat után viseltem és egy új felsőt társítottam mellé, ami krémszínű volt. Az első héten csináltam, mikor idekerültem és Eywa még hagyott nekem beilleszkedési időt. Lenből fontam, hálószerű mintára, ami a jobb karomat fedte és a melleimet. Apró kagylókkal és türkíz kövekkel díszitettem, a mell alatti részen hosszabban lógtak le a kagylók és a kövek váltakozva.

Magamra vettem a ruhadarabokat és átkötöttem a dallamfűzéremet az ágyékkötőm derekára. Tovább kutattam még és a kezembe került Sylwanin nyaklánca, amit Mo'at adott mielőtt én is otthagytam volna az otthonomat. Ujjaim közé fogtam a tárgyat és alaposabban szemügyre vettem. Nagy megtiszteltetés számomra, hogy a tsahík nekem adta egykori lánya ékszerét. Eszembe jutottak Mo'at szavai, mikor az akaraterőmet és elszántságomat Tsu'tey jelleméhez, a gyógyítás iránti érdeklődésemet és Eywaval való kapcsolatomat pedig Sylwaninhoz hasonlította. Két nagyszerű na'vi, akiknek nevét soha nem fogja elfelejteni az omatikaya klán. Aztán befurakodott az elmémbe Mindenek anyja által mutatott látomás is, mikor megtudtam, hogy ők a szüleim. Újra erős frusztráció lett úrrá rajtam és elöntött a magatehetetlenség érzése is, hogy Neteyammal milyen kapcsoltban állunk egymással, valamint a fájdalom, hogy elvesztettem a közös gyerekünket. Szemeimben forró könnyek gyűltek és torkomat a sírás fojtogatta.

- Készen vagy? - lépett be Neteyam a maruiba.

- I... igen. - nyögtem, majd serényen letöröltem a könnycseppeket és szembe fordultam vele. Végig vezettem rajta a tekintetem és megpillantottam rajta az omatikaya övpántját. Jó érzés volt látni rajta, mivel sok szép közös emléket hordoz magában.

- Minden rendben? - lépett közelebb hozzám. Szemeiben aggodalmat és féltést véltem felfedezni, ahogy meglátta vörösödő szemeimet.

- Persze, csak eszembe jutottak az emlékek és rájöttem, hogy nagyon hiányzik a klánom és az erdő. - válaszoltam és ujjaimmal a nyakláncot babráltam.

- Tudom, teljes mértékben megértelek. - nézett szemeimbe. - Hiába vagyunk itt már több, mint három éve, még mindig kívülállónak érzem magam. Igazából mindig azok leszünk itt. Hiába fogadták el a metkayinak, hogy velük élünk, de ez soha nem lesz olyan, mint otthon. - vallotta be ő is az érzéseit ezzel kapcsolatban.

- Nem tudom, hogy valaha meg fogom-e szokni ezt. - ingattam a fejemet.

- Meg fogod szokni, de idő kell. - simította tenyerét a karomra és közben bátorítóan nézett rám. - Omatikayak vagyunk, és mi mindent kibírunk. Együtt, közösen. - nyomatékosította szavait azzal, hogy közben finoman megrázott.

- Remélem, nem örökre szól a távozásunk a Naring esőerdőből. - hajtottam le fejem ismét.

- Egyszer, újra hazatérünk. - mosolygott rám. - Segítek feltenni a nyakláncot. - nézett le a kezemben tartott nyakláncra, majd azzal kivette az ujjaim közül. Hajamat félre húztam, hogy könnyebben meg tudja kötni.