Pandora magja (Neteyam ff.)

12.

- Mit csináltok? – kíváncsiskodott Tuk.

- Beszélgetünk. – mosolyogtam a kislányra és megsimogattam a fejét.

- Játszunk? Neteyam már reggel megígérte. – kérlelt minket.

- Persze Tuk, gyere. – fogtam meg a kezét. A kislány boldogan ugrándozott mellettem. Hátra néztem Neteyamra, aki mosolyogva nézett minket. – Ne maradj le! – kiáltottam neki, mert ő még továbbra is ott állt ahol hagytuk. Fejét rázta nevetve és utánunk futott. Ahogy beért minket kezét a derekamra tette, mire szégyenlősen elmosolyodtam.

- Maitan*, Vitraya! – köszöntött minket Neytiri, ahogy beléptünk a maruiba. (* Fiam!)

- Ma sa'nok*! – biccentett halvány mosollyal arcán Neteyam az anyjának. (* Anyám!)

- Hogy telt a napotok? – érdeklődött Neytiri miközben egy-egy faragott teás csészét nyomott a kezünkben. – Egészséges! – szólt rá fiára miután látta, hogy fintorgott a főzetre. Tuk egy szó nélkül megitta és utána nyújtotta a csészét, hogy ő kér még belőle.

- Csészevirág leve mezei kakukkfűvel. – mondtam.

- Igen, ügyesen kitaláltad. – mosolygott elismerően Neytiri.

- Egy a mesterünk. – utaltam vigyorogva Mo'atra, mire az anyuka csak egyetértően bólogatott.

- Szóval hogyan telt a napotok? – tette fel a kérdést újra Neytiri.

- Az ivóhelynél voltunk. – válaszolt Neteyam két korty főzet között.

- Szeretem azt a helyet én is. Ma Jakekkel sokat jártunk oda régen. – mondta és láttam arcán, hogy nosztalgikus emlékek törtek rá.

- Nyugodt hely. Ott tudom kiszellőztetni a fejem leginkább. – csatlakoztam be a beszélgetésbe. Össze néztünk Neteyammal és egyből tudtuk mire gondol a másik. Lejátszódott előttem a korábban ott történtek a fatündérektől kezdve a majdnem csókunkig.

- Arra felé sokszor lebegnek atokiriánk. – szólalt meg Neytiri, mintha lenne valami sejtése mi is történt. Egy pillanatra megakadt a lélegzetem is.

- Igen, ez igaz. – válaszoltam halkan. Neytiri a reakciómból tudott következtetni, hogy nem csak láttam az atokirinákat, de meg is közelítettek, mint mostanában egyre többször.

- Biztos elfáradtatok és éhesek vagytok, hiszen ebédelni sem jöttetek. – tért át rögtön másik témára.

- Ami azt illeti. – ráncolta homlokát Neteyam.

- Azt gondoltam, hogy te farkas éhes vagy maitan. – kacagott fel Neytiri. – Apukád étvágyát örökölted.

- Egy leendő harcosnak sokat kell ennie, hogy erős legyen. – nevettem én is, mire Neteyam csak meghúzta vállát és szét tárta karjait, majd leültünk a leterített pokrócra.

- Adok gyümölcsöt, amíg nem jönnek a többiek vacsorázni. – nyújtott felénk egy hatalmas faragott tálat, ami tele volt jobbnál jobb és finomabb gyümölcsökkel.

- Nem tudom megunni a yovot. – mondtam és izgatottan kikaptam a tálból azt.

- Ezért fogy el az össze állandóan. – nézett rám Neteyam tetettet haraggal.

- Túl lassú vagy. – szúrtam oda neki hamis lenézéssel.

- Na, majd a viharbölény vadászaton meglátjuk. – kacsintott és beleharapott az általa választott gyümölcsbe.

- Bárcsak én is láthatnám. – szomorkodott Tuk.

- Oh, Tuk! Ne szomorkodj, egy kettőre te is vadászhatsz majd. – mosolyogtam a kislányra és megsimogattam a fejét. Egy kicsit felvidult, de attól még nem változott az elképzelése, hogy látni szeretné az eseményt.