Pandora magja (Neteyam ff.)

II./55.

Nem tudtam hova, de csak mentem előre. Arcomat a könnyeim háztatták és üres tekintettel néztem magam elé. Összetörve, kiüresedve és megsemmisülve éreztem magam, újra. Évek kellett, hogy újra felépítsem magam és most egy mozdulattal Aonung lerombolt mindent. Nem tudtam eldönteni, hogy kire haragszom jobban: rá, mert elárulta a titkaimat, amit aljas módon kihallgatott, vagy magamra, mert eddig hallgattam róla és nem mondtam el azonnal Neteyamnak, ahogy megérkeztem Awa'atluba. Lehet Aonung miatt már az egész falu rajtam és Neteyamon csámcsog, de ami a legszomorúbb, hogy Rotxot is elárulta, aki elvileg a legjobb barátja. Mindannyiunknak vannak titkait, de ez enyémeket lehet egyik sem múlja felül. Még arról nem is tudnak, hogy megöltem egy klán béli társunkat, Rinatit.

A parton sétálva pár metkayina rémülten pillantott rám, amit nem tudtam hová tenni, de igazából nem is igazán érdekelt. Valószínűleg a kiüresedett arckifejezésem eredményezte ezt. Aztán hirtelen Neytiri futott felém rémülten.

- Vitraya! - kiáltott ijedten, majd ahogy elém ért alaposan szemügyre vett. Értetlenül néztem rá, nem tudtam mire ez a nagy felhajtás. - Jól vagy?

- Igen. - vágtam rá a hazugságot.

- Földrengés volt, biztos jól vagy? - kérdezte aggódva. Akkor tudatosult bennem, hogy az egész falura a szívbajt hoztam a mérhetetlen haragom ''gyümölcsével".

- Jól vagyok. - bólogattam.

- Hol vannak a gyerekeim? - érdeklődött félve.

- Följebb vannak a parton. Összevesztünk Aonunggal és összeverekedtek. - töröltem le a könnyeimet az arcomról.

- Már megint. - sziszegett mérgében Neytiri, de szemeiben aggodalom villogott a földrengés miatt. Tovább állt, hogy szóljon Jakenek a fiaik verekedéséről.

Mihelyst egyedül maradtam újra, éreztem, hogy el kell tűnnöm a kíváncsi szemek elől, Magányra van most szükségem mindentől és mindenkitől távol. Besétáltam a vízbe és az iluk hangját utánozva hívtam egyet magamhoz. Megsimogattam a fejét, majd összekapcsolódtam vele és a következő pillanatban már a hátára ültem. Nem biztos, hogy ilyen állapotban a legjobb az első önálló ilu lovaglás, de nem izgatott semmi. Elindultunk és nagy levegőt véve buktam le a víz alá. Tudtam, hogy ahova menni akarok ott nem fog zavarni senki sem. Az ősök öblében a Szellemfa fölött lebegő kisebb nagyobb sziklák, tökéletesek az egyedülléthez. Rotxo egyszer mutatta meg az utat, de csukott szemmel is odatalálnék, hiszen Eywa energiái magához vonzanak.

Végül így tettem, az ösztöneimre hallgattam és követtem őket.

Ahogy az öbölbe értem lecsusszantam az ilu hátáról és megszakítottam vele a kapcsolatot. Kinéztem magamnak egy nagyobbacska sziklát és alá úszva megfogtam az egyik lelógó indát. Megrántottam párszor, hogy biztosra menjek, elbírja-e a súlyom, majd megkapaszkodtam és elkezdtem felfelé mászni rajta. Mikor elértem a sziklát onnan már az inda nélkül másztam tovább. Megpihenve fújtam ki a levegőt, ahogy felértem és leültem a kopár, de enyhén füves felületre. Egy ott pihenő vízi ikrant ijesztettem el a jelenlétemmel, de nem repült messze, csak a szomszédos kicsi sziklára. A távolban nyújtózó, hatalmas sziklaképződményt néztem, ami már több ezer éve töretlenül öleli körbe a Szellemfát. Majd lepillantottam a szent fára, ami a víz alatt halványan derengett. Nem volt olyan gyönyörű fénye, mint fogyatkozás után, de a víz alatt mindig pislákol a biolumineszcens fénye, még világosban is. A nap sugarai nem tudnak több méter mélyre lehatolni a víz tükrén keresztül. Újra a sziklaképződményre néztem és felelevenítettem magamban az elmúlt fél óra eseményeit. Visszhangzottak Aonung szavai a fejemben, Neteyam arckifejezése sejlett fel előttem, ahogy megtudta az igazat rólam, majd Tsireya arca, amikor a csókuk kiderült. Az egy döfés volt a szívembe, ugyanis azt hittem, hogy Neteyam hűséges lesz hozzám, hiszen egyek vagyunk. Viszont nem lehetek teljesen skxawng és féltékeny, hiszen az unokatestvérem.