Storm in our hearts

S E V E N

Dean kijelentése, miszerint elvileg BPD-s, kicsit megváltoztatta azt, hogy mit gondolok róla. Sokmindent megértettem, amit tett, ahogy viselkedett. De egy valami nem volt tiszta...

-Hogyhogy csak elvileg?-hangot adva a gondolataimnak megkérdeztem tőle azt, ami nem hagyott nyugodni.

-Azt mondják. Szerintem ez kicsit túlzás. Mármint oké, diagnosztizálták, de nálam nem olyan instabil a helyzet. Bár otthon mást mondanak.

-Akkor ezért mondta múltkor anyukád, hogy stresszes időszakotok van...

-Anya ezt mondta?-ült fel hirtelen.

-Igen, de nem kérdeztem rá, nem az én dolgom.-mondtam neki, de nem úgy tűnt, mint akit megnyugtattam ezzel.

-Látod Delaney, ezt mondtam. Nem akarom, hogy anyámmal rólam és az életemről beszéljetek.-felemelte a hangját, így bármennyire is nem akartam, muszáj voltam beleszólni.

-Hayes, ha nem akarsz az esőben hazamenni, akkor vegyél vissza a hangodból.-komolyan néztem rá, de csak megforgatta a szemét.

-Ennek semmi értelme.-fújtatott idegesen.

-Dean, a csókunk óta semminek sincs.-közöltem őszintén.

-Arról nem beszélünk. Egyikről sem.-szögezte le.

-Jó, végülis az egyikre nem is emlékszem.-vállat vontam, majd élesen beszívtam a levegőt.
-Dean én sajnálom amin keresztülmentél és amivel minden nap küzdesz. De tudom, hogy nagyon erős vagy és minden rendben lesz egy nap. Tudom, hogy klisés, de én komolyan mondom.

-Ne Laney, ezt hagyjuk. Nem azért mondtam el, hogy másképp nézz rám, vagy sajnálj. Azt egyáltalán nem akarom, csak azt, hogy megértsd. Ennyi. Csak már egy hónapja nagyon furán érzem magam.

-Üresnek?-mondtam ki, amit látok rajta.

-Olyasmi. De ezzel nem akarok neked ártani. Senkinek sem. De köszönöm, hogy meghallgattál.-kitárta a karjait és olyat csináltam, amit normál helyzetben sosem tettem volna. Megöleltem.
Dean sokáig ölelt, már-már elaludtam a vállán. Hallottam, hogy az eső még mindig zuhogott odakint.
Kimásztam a fiú karjaiból és felé fordultam.

-Dean, ne menj haza. Mármint nem akarom, hogy elázz vagy akármi. Aludhatsz itt, én majd megoldom.-közöltem vele, mire csak álmosan pillantott felém.

-Aludtunk már együtt és nem történt semmi, Delaney. De késő van már.-felállt és felemelte a takarót, majd mindketten bemásztunk alá. A fiút nemsokára elnyomta az álom, én pedig próbáltam az éjjel a lehető legtávolabb maradni tőle, hiszen nem szeretné egyikünk sem, ha a múlt ismételné önmagát.

Ez persze már a reggel fuccsba ment, amint kinyitottam a szemeimet. Dean vigyorogva nézett le rám, ahogy a karját ölelve próbáltam magamhoz térni és kikászálódni mellőle.

-Nem gáz Laney, de azért aranyos volt.-kacsintott rám, mire jól mellkason vágtam.

-Dean, én nem tudok anélkül elaludni, hogy a párnámat átöleljem, te pedig azon feküdtél egész éjjel.-puffogtam leginkább magamnak, mivel őt cseppet sem érdekelte. Sőt, nevetni kezdett és felkelt az ágyamból. Gyilkos tekintetemet látva inkább abbahagyta. Helyes.

-Jó, csak meg ne egyél.-szemet forgatva indultam meg a fürdőbe. Nekem nem volt aznap reggel, sem délelőtt órám az egyetemen, éppen ezért nem állítottam ébresztőt, de eszembe jutott, hogy a srác, aki felkeltett az éjszaka közepén, lehet szeretett volna bemenni.

-Neked nem kellett volna órára menned?-tettem fel gyanúsan a kérdést, amire válaszul, vagyis gondolom az akart lenni, egy morgást kaptam.
-Már mindegy.-tettem hozzá.